Mi, kelet-európaiak hajlamosak vagyunk azt gondolni, mindent tudunk, mindenre emlékszünk a "népi demokráciák" történetéből - holott lassan lábjegyzetelnünk kell a vicceket is. Ezért izgalmas egy olyan könyv, amely közvetlenül "a ló szájából" meríti forrásait. Szolomon Volkov egyrészt a zeneszerző személyes ismerőse, emlékiratainak gondozója-lejegyzője (Testamentum, Európa Könyvkiadó, 1997) - másrészt kelet-európai, aki ha nem is a sztálini, de a brezsnyevi önkényt átélte, és aki 1976-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, tehát nem vezérlik például pártpolitikai érdekek abban, hogy torzítsa a múltat.
A könyv nem a Testamentum folytatása - meglepő módon szinte semmi köze hozzá. Szolomon Volkov "a sorok közti történelemírás" nagymestere. A zeneszerző és a generalisszimusz (Kállai Tibor fordításában: "legfelsőbb vezér") viszonyát történelmi (Puskin és Miklós cár) és irodalmi (Borisz Godunov) párhuzamokon keresztül tárja elénk. Könyvében újságcikkek, versek és mindenekelőtt zenék rejtett utalásrendszerébe tekinthetünk bele. Lassan kiderül, hogy a két címszereplő közül az egyik lecserélhető: Prokofjev, Ahmatova, Paszternák, Eizenstein és a szovjethatalom viszonya éppúgy a könyv tárgya, mint Sosztakovicsé.
A cári hatalom (Volkov Sztálint mindvégig cárként kezeli, megadva neki akár az elismerést is ebben a minőségében) számára a kultúra elsődlegesen fontos. A diktatúra veszélyeztetve látja magát egy hangos művészi sikertől ("ki szervezte meg, hogy felálljanak?"), egy kétértelmű verstől - ugyanakkor igazi ok sem kell ahhoz, hogy valakit félreállítsanak, megfélemlítsenek vagy megsemmisítsenek. Sztálin személyesen sakkozik, vagy inkább bábjátékot játszik mindenkivel, aki számít. A szabályokat ő szabja meg. Milyen lehetősége van e játékban a művésznek?
Sosztakovics életútja csak egy a lehetséges válaszok közül. A mindvégig autonóm személyiséget kétszer hívja fel Sztálin - mindkétszer Sosztakovics kerül ki győztesen. Igaz, ezek megnyert csaták egy vesztes háborúban. Sosztakovics civil a pályán, aki 1939-ben a Központi Bizottság előtt lehordja kollégáját, Alekszandrovot etikátlan viselkedéséért. Sztálinnak meglepő módon imponál ez a civil kurázsi - és annál inkább igyekszik megtörni. A New York-i kiküldetést elbliccelni vágyó zeneszerzőt ugyan a Kreml orvosai vizsgálják ki (miután a telefonban nemes egyszerűséggel közölte: hányingere van), de az utazást Sztálin kierőszakolja. Sosztakovics élete végéig küzd Sztálinnal, a vezér halála után is, és a játszma kimenetele nem egyértelmű, ha nem is szégyenletes.
Mindeközben egy nagyszerű Sosztakovics-monográfiát is olvasunk. Különösen a harmincas-negyvenes évek műveinek értő és nagyvonalú zenei elemzései mellett rostát kapunk e művek dekódolásához (a könyv záró fejezete sokkal kevésbé kidolgozott). Számos előítélet válik semmissé, pl. a "Leningrádi szimfóniáról" bebizonyosodik, hogy a háború kitörése előtt gyakorlatilag készen volt. Volkov a bevezető fejezetektől eltekintve alapvetően kronologikusan halad az életműben, de zeneszerzőket megszégyenítő ismétléstechnikájával, az analógiák kiemelésével mélyíti el mondanivalóját, miközben a térségre és a sorok közti történelemírásra jellemző anekdotikus megfogalmazásmód rendkívül olvasmányossá teszi ezt a komoly és témájában komor könyvet, melyben az irónia és az akasztófahumor bőséges szerepet kap.
Volkovnak ahhoz sem fűződik érdeke, hogy nosztalgikusan tekintsen a sztálinizmusra. A nyugat-európai és amerikai Sosztakovics-divatban ennek sajnos bőséges szerepe van: a lemezborítókról lemosolygó Lenin-, Sztálin-fejek, vörös csillagok a zeneszerzőt a házi propagandista szerepében láttatják - az efféle sztereotípiák lerombolásához is elengedhetetlen olvasmány a könyv, de mindazoknak fontos, akik a sztálini időszak kultúrájáról hitelesen szeretnének hallani.
Kállai Tibor gördülékeny és olvasmányos fordításában sok a csúf hátravetett, jelzői értelmű határozó ("Mégis kíséreljük meg fölvázolni a sztálini ideológia és kultúrpolitika fő irányvonalát a háború utáni években!" - 212. oldal). Az idiómák (gumibot, nem gumicső - 41. oldal) és a magyar műcímek (Gyermekgyászdalok, nem Gyermek gyászdalok - 279., A fiú csodakürtje, nem varázskürtje - 250.) korrekt visszaadásához gondosabb szerkesztői munka lett volna szükséges. Az ilyen műfajnál ugyanis nem egyszerűen szövegromlás, hanem a kor elfelejtése, ha örmény rádiónak fordítjuk a viccben szereplő jereváni rádiót (235).
Napvilág Kiadó, 2006, 312 oldal, 3700 Ft
