Az elmúlt nyolc-tíz évben rengeteg fontos esemény és lemez ötvenéves jubileumát ünnepeltük, és a Beatles kapcsán már nincs is miről megemlékezni. Talán kicsit fura ezzel kezdeni egy Rolling Stones tematikájú cikket, de muszáj megemlíteni, hogy Lennonék feloszlásával a Stones ellenfél nélkül maradt, még úgy is, hogy a hetvenes évek elején a Who még igen jó formát mutatott, nem beszélve a dicsőségesen szárnyaló Led Zeppelinről. De 1970-től kezdve mégis a Rolling Stonest tartották a „világ legnagyobb zenekarának”, sőt őket már 1969-ben, az emlékezetes Hyde Park-béli koncertjükön így konferálták be. Ez volt az az esemény, amelyen az együttes elbúcsúztatta Brian Jonest, és bemutatta utódját, a jóval technikásabb és kezelhetőbb Mick Taylort.
Az akkor még csak húszéves gitáros játszott már a ’69 végén megjelentetett Let It Bleed album két dalában, és az 1970-ben kiadott Get Your Ya-Ya’s Out! című remek koncertlemezen, de az igazi stúdiódebütálása hátra volt. Csakhogy a Stones hiába volt remek szériában, s készítette 1968-tól kezdve addigi legjobb albumait, a tragikus kimenetelű Altamont koncert alaposan megtépázta a zenekar tekintélyét. És bármilyen furcsa, de anyagilag is nehéz időszakot éltek meg a tagok, ekkortájt csúcsosodott ki a szerzői jogi összetűzésük korábbi menedzserükkel, Allen Kleinnel, aminek az lett a vége, hogy az együttes saját kiadót alapított Rolling Stones Records néven. A zenekar folyamatos turnézásra kényszerült pénzkereseti céllal, ami manapság teljesen megszokott, de akkoriban nem volt feltétlenül az. Vagyis „a világ legjobb zenekara” nehéz helyzetben volt a hetvenes évek elején, a kilábaláshoz pedig szükség volt egy jó és sikeres lemezre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
