„Asztalhoz ültem, és 12 óra hosszat megszakítás nélkül dolgoztam. Jobb kezemnél egy palack tokaji, középen a kalamáris, egy csomag sevillai dohány a bal kezem ügyében. Egy szép 16 éves leány (akit óhajtottam volna csak leányomként szeretni, de hajh…) lakott házamban anyjával együtt, aki gondot viselt a családra, ha megráztam a csengőt, szobámba sietett. Az igazat megvallva, igen gyakran ráztam, és különösképpen mindig akkor, ha úgy éreztem, ihletem hűlni kezd. […] Két hosszú hónapig, rövid megszakításokkal naponta 12 órát dolgoztam, és ez alatt az idő alatt a leány állandóan készenlétben várt a szomszéd szobában vagy egy könyvvel, vagy kötéssel, vagy hímzéssel a kezében, hogy a csengő első csilingelésére szobámban teremjen. […] Eleinte gyakori látogatásokat engedélyeztem számára, később azonban ritkítanom kellett az együttléteket, nehogy túl sok időt veszítsek a szerelmi enyelgésekkel, amelyekben tökéletes mesternő volt.” Az idős Lorenzo Da Ponte emlékezett vissza ily kedvtelve a Don Giovanni, valamint azzal párhuzamosan még két másik operalibrettó 1787-es megalkotásának férfiút próbáló procedúrájára. Öreg napjait a puritán Amerikában morzsolgatva a rég kiugrott katolikus pap számára az alkotói folyamatot kísérő érzéki örömök majdnem olyan emlékezetesnek tűntek, mint a Mozarttal ekkor végzett közös munka. Mely munka végeredményét, vagyis a Don Giovannit ezúttal a Müpában csodálhatjuk majd meg: Fischer Iván vezényletével – és rendezésében, a Fesztiválzenekarral, s nem utolsósorban a nagyszerű Christopher Maltmann címszereplésével (Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 21., hét óra; majd még kétszer aktuális ajánlónk határnapján túl).
Korántsem csupán a női erény és szemérem e legendás sevillai veszélyeztetője idézi majd számunkra ezekben a napokban Spanyolországot, ahol – Babits után – számunkra már örökké az a bizonyos „bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon”. Merthogy a Müpa és a BFZ közös fesztiválja, az Európai Hidak az idén a spanyol kultúra déliesen burjánzó gazdagságát idézi elénk. Például a szerelem mennyét és poklát érzékletessé tévő flamencóval és barokk dalokkal, amelyek közös koncerten fognak szerepelni, ahol a főszereplő nem más lesz, mint a képünkön is mutatott világhírű cseh mezzoszoprán, Magdalena Kožená (Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 17., fél nyolc).
Odaát a Zeneakadémián mindeközben véget ér majd a Bartók Világverseny és Fesztivál: a nagyzenekari döntőn a Kovács János által irányított Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara fogja a döntős hegedűsöket kísérni (szeptember 16., fél nyolc), s másnap ugyanők a gálával szegik majd be ezt a nagyralátó eseménysorozatot (szeptember 17., fél nyolc). Ugyancsak a Nagyteremben azután megkezdi új évadát a Csaba Péter vezette MÁV Szimfonikus Zenekar, és első hangversenyükön a máig leghíresebb örmény zeneszerző, vagyis Aram Hacsaturján művészetét fogják a középpontba állítani (szeptember 22., hét óra). A koncert éppenséggel a Spartacus szvit Adagiójával indul majd, amelynek melódiája nélkül még az Onedin család sem lett volna ugyanaz. Kérdezzék csak tévésmacit!
