Interjú

„Emberekből lesz szenzáció”

Fischer Iván karmester

Zene

Nagyra értékeli a zenekari zenészek kreativitását. Szociális kérdésekhez is bátran hozzányúl, a zenén és a különleges helyszíneken keresztül. A múltról, a jelenről és a jövőről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Te csellót  tanultál a karmesterség előtt. Érzed-e úgy, hogy a vonósokat jobban érted, mint az ütősöket, a fúvósokat, a billentyűsöket?

Fischer Iván: Sokkal bonyolultabb volt ez. Csellista voltam, el is végeztem a főiskolát, de már közben kezdtem mindenfélével foglalkozni, például a karmesterséggel. Akkor, a hetvenes években fedeztük fel a régizenét, és ez nagyon izgatott. Guillaume Machaut középkori balladáiból írtam a szakdolgozatomat, utána több együttesben is játszottam, fidulát a Les Menestrels-ben, gambát a Clemencic Consort-ban, csembalóztam Nikolaus Harnoncourt operaprodukcióiban. A naptáram nagyon színes volt, előadtuk a középkori Aucassin és Nicolette című, 13. századi daljátékot, amelyben én jelmezben táncoltam a színpadon, kezemben korabeli vonós hangszerekkel. Néhány nappal később a Schwarzwaldmädel című giccses operettet vezényeltem, ez volt legelső karmesteri munkám. De igazad van, én vonós vagyok, nem fúvós.

MN: Két nagyon különböző tanárnál tanultad a karmesterséget, Hans Swarowskynál Bécsben és Harnoncourtnál Salzburgban. Mit tanultál tőlük, illetve van-e valami lényeges, amit meg is tartottál ebből?

FI: Csak jó emlékem van mindkettőről. Swarowsky megtanított, hogy hogyan kell egy partitúrát elemezni, megérteni, megtanulni. Harnoncourt provokatív, újító, nagy szellem volt, rám nagyon erősen hatott. Meg akarta változtatni a világot, vagy legalább az előadói stílust, és ez sikerült is neki.

MN: Harnoncourt a mára már sokfelé ágazó régizenejátszás atyja. Hogyan viszonyulsz ezekhez a régizene-iskolákhoz?

FI: Több fázison ment át ez a zenei forradalom. Amikor Harnoncourtnál tanultam, őt már egyáltalán nem érdekelte az, hogy korhű legyen az előadás. Neki a zenei kommunikáció volt a fontos, hogy a zene valamit „mondjon”. A nyolcvanas években az angolok lelkesen merültek el a dogmatikus historikus játék szabályaiban, de a hollandok ezen már mulattak. Ott már létrejött egy új esztétika, és nem törekedtek már a történelmi eredetiségre. Emlékszem, a csodálatos Jan Boeke kórusvezető Magyarországra jött kurzust tartani. Azt várták tőle Szombathelyen, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell Sweelinck zenéjét autentikusan előadni. Egyik este a vendéglőben a kórus Kodályt énekelt neki, mire lelkes lett: Pont így – mondta. Neki az őszinteség volt fontos az előadásban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.