Magyar Narancs: Te csellót tanultál a karmesterség előtt. Érzed-e úgy, hogy a vonósokat jobban érted, mint az ütősöket, a fúvósokat, a billentyűsöket?
Fischer Iván: Sokkal bonyolultabb volt ez. Csellista voltam, el is végeztem a főiskolát, de már közben kezdtem mindenfélével foglalkozni, például a karmesterséggel. Akkor, a hetvenes években fedeztük fel a régizenét, és ez nagyon izgatott. Guillaume Machaut középkori balladáiból írtam a szakdolgozatomat, utána több együttesben is játszottam, fidulát a Les Menestrels-ben, gambát a Clemencic Consort-ban, csembalóztam Nikolaus Harnoncourt operaprodukcióiban. A naptáram nagyon színes volt, előadtuk a középkori Aucassin és Nicolette című, 13. századi daljátékot, amelyben én jelmezben táncoltam a színpadon, kezemben korabeli vonós hangszerekkel. Néhány nappal később a Schwarzwaldmädel című giccses operettet vezényeltem, ez volt legelső karmesteri munkám. De igazad van, én vonós vagyok, nem fúvós.
MN: Két nagyon különböző tanárnál tanultad a karmesterséget, Hans Swarowskynál Bécsben és Harnoncourtnál Salzburgban. Mit tanultál tőlük, illetve van-e valami lényeges, amit meg is tartottál ebből?
FI: Csak jó emlékem van mindkettőről. Swarowsky megtanított, hogy hogyan kell egy partitúrát elemezni, megérteni, megtanulni. Harnoncourt provokatív, újító, nagy szellem volt, rám nagyon erősen hatott. Meg akarta változtatni a világot, vagy legalább az előadói stílust, és ez sikerült is neki.
MN: Harnoncourt a mára már sokfelé ágazó régizenejátszás atyja. Hogyan viszonyulsz ezekhez a régizene-iskolákhoz?
FI: Több fázison ment át ez a zenei forradalom. Amikor Harnoncourtnál tanultam, őt már egyáltalán nem érdekelte az, hogy korhű legyen az előadás. Neki a zenei kommunikáció volt a fontos, hogy a zene valamit „mondjon”. A nyolcvanas években az angolok lelkesen merültek el a dogmatikus historikus játék szabályaiban, de a hollandok ezen már mulattak. Ott már létrejött egy új esztétika, és nem törekedtek már a történelmi eredetiségre. Emlékszem, a csodálatos Jan Boeke kórusvezető Magyarországra jött kurzust tartani. Azt várták tőle Szombathelyen, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell Sweelinck zenéjét autentikusan előadni. Egyik este a vendéglőben a kórus Kodályt énekelt neki, mire lelkes lett: Pont így – mondta. Neki az őszinteség volt fontos az előadásban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
