Interjú

„Emberekből lesz szenzáció”

Fischer Iván karmester

Zene

Nagyra értékeli a zenekari zenészek kreativitását. Szociális kérdésekhez is bátran hozzányúl, a zenén és a különleges helyszíneken keresztül. A múltról, a jelenről és a jövőről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Te csellót  tanultál a karmesterség előtt. Érzed-e úgy, hogy a vonósokat jobban érted, mint az ütősöket, a fúvósokat, a billentyűsöket?

Fischer Iván: Sokkal bonyolultabb volt ez. Csellista voltam, el is végeztem a főiskolát, de már közben kezdtem mindenfélével foglalkozni, például a karmesterséggel. Akkor, a hetvenes években fedeztük fel a régizenét, és ez nagyon izgatott. Guillaume Machaut középkori balladáiból írtam a szakdolgozatomat, utána több együttesben is játszottam, fidulát a Les Menestrels-ben, gambát a Clemencic Consort-ban, csembalóztam Nikolaus Harnoncourt operaprodukcióiban. A naptáram nagyon színes volt, előadtuk a középkori Aucassin és Nicolette című, 13. századi daljátékot, amelyben én jelmezben táncoltam a színpadon, kezemben korabeli vonós hangszerekkel. Néhány nappal később a Schwarzwaldmädel című giccses operettet vezényeltem, ez volt legelső karmesteri munkám. De igazad van, én vonós vagyok, nem fúvós.

MN: Két nagyon különböző tanárnál tanultad a karmesterséget, Hans Swarowskynál Bécsben és Harnoncourtnál Salzburgban. Mit tanultál tőlük, illetve van-e valami lényeges, amit meg is tartottál ebből?

FI: Csak jó emlékem van mindkettőről. Swarowsky megtanított, hogy hogyan kell egy partitúrát elemezni, megérteni, megtanulni. Harnoncourt provokatív, újító, nagy szellem volt, rám nagyon erősen hatott. Meg akarta változtatni a világot, vagy legalább az előadói stílust, és ez sikerült is neki.

MN: Harnoncourt a mára már sokfelé ágazó régizenejátszás atyja. Hogyan viszonyulsz ezekhez a régizene-iskolákhoz?

FI: Több fázison ment át ez a zenei forradalom. Amikor Harnoncourtnál tanultam, őt már egyáltalán nem érdekelte az, hogy korhű legyen az előadás. Neki a zenei kommunikáció volt a fontos, hogy a zene valamit „mondjon”. A nyolcvanas években az angolok lelkesen merültek el a dogmatikus historikus játék szabályaiban, de a hollandok ezen már mulattak. Ott már létrejött egy új esztétika, és nem törekedtek már a történelmi eredetiségre. Emlékszem, a csodálatos Jan Boeke kórusvezető Magyarországra jött kurzust tartani. Azt várták tőle Szombathelyen, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell Sweelinck zenéjét autentikusan előadni. Egyik este a vendéglőben a kórus Kodályt énekelt neki, mire lelkes lett: Pont így – mondta. Neki az őszinteség volt fontos az előadásban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.