Interjú

„Emberekből lesz szenzáció”

Fischer Iván karmester

Zene

Nagyra értékeli a zenekari zenészek kreativitását. Szociális kérdésekhez is bátran hozzányúl, a zenén és a különleges helyszíneken keresztül. A múltról, a jelenről és a jövőről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Te csellót  tanultál a karmesterség előtt. Érzed-e úgy, hogy a vonósokat jobban érted, mint az ütősöket, a fúvósokat, a billentyűsöket?

Fischer Iván: Sokkal bonyolultabb volt ez. Csellista voltam, el is végeztem a főiskolát, de már közben kezdtem mindenfélével foglalkozni, például a karmesterséggel. Akkor, a hetvenes években fedeztük fel a régizenét, és ez nagyon izgatott. Guillaume Machaut középkori balladáiból írtam a szakdolgozatomat, utána több együttesben is játszottam, fidulát a Les Menestrels-ben, gambát a Clemencic Consort-ban, csembalóztam Nikolaus Harnoncourt operaprodukcióiban. A naptáram nagyon színes volt, előadtuk a középkori Aucassin és Nicolette című, 13. századi daljátékot, amelyben én jelmezben táncoltam a színpadon, kezemben korabeli vonós hangszerekkel. Néhány nappal később a Schwarzwaldmädel című giccses operettet vezényeltem, ez volt legelső karmesteri munkám. De igazad van, én vonós vagyok, nem fúvós.

MN: Két nagyon különböző tanárnál tanultad a karmesterséget, Hans Swarowskynál Bécsben és Harnoncourtnál Salzburgban. Mit tanultál tőlük, illetve van-e valami lényeges, amit meg is tartottál ebből?

FI: Csak jó emlékem van mindkettőről. Swarowsky megtanított, hogy hogyan kell egy partitúrát elemezni, megérteni, megtanulni. Harnoncourt provokatív, újító, nagy szellem volt, rám nagyon erősen hatott. Meg akarta változtatni a világot, vagy legalább az előadói stílust, és ez sikerült is neki.

MN: Harnoncourt a mára már sokfelé ágazó régizenejátszás atyja. Hogyan viszonyulsz ezekhez a régizene-iskolákhoz?

FI: Több fázison ment át ez a zenei forradalom. Amikor Harnoncourtnál tanultam, őt már egyáltalán nem érdekelte az, hogy korhű legyen az előadás. Neki a zenei kommunikáció volt a fontos, hogy a zene valamit „mondjon”. A nyolcvanas években az angolok lelkesen merültek el a dogmatikus historikus játék szabályaiban, de a hollandok ezen már mulattak. Ott már létrejött egy új esztétika, és nem törekedtek már a történelmi eredetiségre. Emlékszem, a csodálatos Jan Boeke kórusvezető Magyarországra jött kurzust tartani. Azt várták tőle Szombathelyen, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell Sweelinck zenéjét autentikusan előadni. Egyik este a vendéglőben a kórus Kodályt énekelt neki, mire lelkes lett: Pont így – mondta. Neki az őszinteség volt fontos az előadásban.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.

Tájékozódunk

Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának illetékes szerve szankciós listára tette Rogán Antalt a magyarországi rendszerszintű korrupcióban betöltött szerepe miatt, összeült az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága.

A harmadik köztársaság kapujában

Száz napot kellett várnia a kormányalakítási felkérésre a pártvezető Herbert Kicklnek, noha az Osztrák Szabadságpárt az élen végzett a tavaly szeptemberi választáson. Az államelnök Alexander Van der Bellen mindent megtett, mégsem tudta elkerülni a szélsőjobboldal kormányba hívását.

Elveszett eszmények

  • Bretter Zoltán

Tudtuk, nem tudtuk, az elmúlt több mint kétszáz évben a következő gondolat szabta meg életünket: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilá­gosodás?)

Nem lehetetlen lekerülni az amerikai szankciós listáról, de bajos lesz a Rogán elleni szankció visszavonatása

Egy nappal azután, hogy az Egyesült Államok szank­ciós listára helyezte Rogán Antalt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterét, a magyar kormány sajtója „David Pressman kicsinyes bosszújaként” igyekezett beállítani a történteket. Lázár János miniszter egye­nesen megfenyegette a nagykövetet: a későbbiekben „kerülje el ezt az országot”.

Hatvan, hetven, nyolcvan, száz puszta

Az autoriter rendszerek kiépülésének egyik legbiztosabb jele, hogy a vezető mellől lassan eltűnnek az egykori harcostársak. Ez általában az autoriter vezető hatalmának megszilárdulásával és korlátlanságának növekedésével egy időben történik. Helyüket a klán tagjai veszik át.