Koncert

Ének az esőben

A Bad Religion Budapesten

  • Vincze Ádám
  • 2015. szeptember 27.

Zene

Papíron csodálatos nyáresti, fesztiválokat idéző szórakozás lehetett volna a két kaliforniai punkközeli zenekar, a Mad Caddies és a Bad Religion fellépése, ha a koncertet megelőző nap nem önti el az özönvíz egész Budapestet, és a még aznap este is aljasul szemerkélő eső és a hideg Kalifornia helyett nem az októberi Londont idézi fel. Ráadásul szegény, jobb sorsra érdemes Mad Caddiest már este hét körül a színpadra rugdosták, amiből aztán az lett, hogy a zenekar jobbára csak az érkező arcoknak tolhatta a fájóan halkra és aránytalanra kevert, fúvósokkal is megbolondított, skaízű punkját. Pedig az idén húszéves Caddies nagyon király zenekar, és sokkal többet érdemelnének ennél: annak idején a Kultiplex egyik záróbuliján óriási koncertet adtak az egykori mozi faltól falig megtelt, meghitt koncerttermében – Chuck Robertson énekes viccelődve meg is jegyezte, hogy voltak ám ők itt vagy hét éve, és azt is tudja, hogy a klubot utána lerombolták, biztos annyira szarok voltak, bocsi, srácok –, és manapság is inkább az agyig telerakott A38 állna nekik jobban.

Ugyanígy a – belegondolni is elképesztő – idén harmincöt éves Bad Religion is jobban mutatna klubkörnyezetben, bár ez utópisztikus álom, hiszen a kaliforniai dallamos punkzene keresztapjai iránt jóval nagyobb a kereslet. Majdnem napra pontosan tizenöt éve láttam először a Bad Religiont, mégpedig a Sziget nagyszínpadán, és már akkor tökéletes fesztiválbandává értek, hiszen a zenekar igazi csúcslemezei már korábban, vagyis a Suffertől a Gray Race-ig tartó, kábé tízéves periódusban megjelentek – ezek tették a Bad Religiont akkora zenekarrá, amekkorák most is. Greg Graffin, a bio­lógusprofesszorként dolgozó énekes-szövegíró persze sosem tartozott a kétbites punkprototípusok közé: annak idején a Szigeten, harmincpár évesen is pont olyan decens volt a maga kis galléros pólós, barátságos megjelenésével, mint most, így csak az eltelt tizenöt évnek tudható be, hogy manapság leginkább egy mikrofont szorongató Gundel Takács Gáborra emlékeztet. Azóta Greg Hetson helyén is új gitáros penget, és a germános szögletességgel püfölő Bobby Schayer dobost is felváltotta az imádnivaló húzással dolgozó Brooks Wackerman, aki csodálatos alapot adott a Bad Religion felgyorsított, mézédes énekdallamokkal meghintett Beatles-dalokra emlékeztető darabjainak. A Bad Religion képes úgy telerakni a műsort bivalyerős dalokkal, hogy a kései lemezek se maradjanak ki, és ugyan volt hiányérzet – sehol a Modern Man vagy a We’re Only Gonna Die, de még a Teller Edének címzett The Biggest Killer In American Historyt sem vették elő a tiszteletünkre –, valamint a cucc is halk volt, ráadásul az elején szinte csak a láthatóan kicsit betaszajtott, imádnivalóan jókedvű Jay Bentley-t és Wackermant lehetett hallani, azért a Bad Religion még mindig kötelező gyakorlat.

Budapest Park, augusztus 18.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.