Lemez

Himnusszal nem adóznak

Ghost: Meliora

  • - greff -
  • 2015. szeptember 27.

Zene

Ma már a turnémenedzserektől kezdve Gerendai „Nullszaldó” Károlyig bezárólag mindenki tudja, hogy ha egy zenekar a klubokénál magasabb szintre kíván jutni, akkor nem elég egyszerűen jó zenét játszania, mert az úgynevezett szélesebb közönség ma átfogóbb, a hangokon rendre túlmutató élményeket igényel. A svéd Ghost viszont már öt évvel ezelőtt ráébredt erre, és mindjárt az első lemeze idején megkezdte az érzékek komplex bizsergetését az okkult hangulatú zene, a szemkápráztató kosztümök és a megközelíthetetlenség sűrű atmoszférájának szentségtelen hármasával. Be is jött nekik: ma már eléggé úgy áll a dolog, hogy pár éven belül a Ghost lehet a legnagyobb mainstream fesztiválok egyik új főattrakciója, körülbelül akkortájt, amikor (és ez már tényleg nincs túl messze) mindenki beleun a pendrive-ról zenélő, tejfelesszájú fesztivál-dj-k bornírt seregébe, és kutatni kezd valami radikálisan eltérő után. Ekkor pedig a rockzene egyik nagy találmánya, a fiatalok mindennapi életébe résmentesen integrálható, korszerűsített sátán is újra elfoglalhatja végre az őt megillető helyét rohanó világunk bensőséges szigetein.

Ám ez talán még nem ezzel a Meliora című harmadik lemezzel fog megtörténni: noha az Infestissumam experimentálisabb megközelítése után a megnyerő ellenpápát színpadra állító maszkos zenekar most egy jól hallhatóan nagy terekre írt, egységesebb és némiképp biztonságosabb dallamos rock/protometál lemezzel tért vissza, a dalok közül hiányoznak az egész világot lángra lobbantani képes húzótételek, a megcsalt isten, a legdélcegebb angyal himnuszai. A közepén le is ül kicsit az anyag, amely kudarcként ezzel együtt távolról sem jellemezhető: az utolsó két dal például a korai Marilyn Manson-számok óta a legjobb válasz a sötét és teátrális stadionrock örök kihívására, az album első fele pedig filézőkéssel vágható, részben a régi olasz horrorok hangkulisszájára, részben a 70-es évek okkultista rockzenéjére támaszkodó hangulattal és alattomosan a fejbe kúszó énekdallamokkal operál – felettébb sikeresen. A lassú hegymenethez lehet, hogy ennyi is elég.

Loma Vista, 2015; a Ghost november 22-én lép fel Budapesten

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.