Lemez

Eomac: Spectre

  • Velkei Zoltán
  • 2014. június 15.

Zene

Az ír Ian McDonnell munkássága rengeteg elektronikus zenét kedvelő partizót és szakírót foglalkoztat mostanában. Bonyolultnak álcázott vagy helyenként tényleg bonyolult műveket szerez a kilencvenes évek IDM-jét és napjaink brit basshibrid irányzatait keresztezve.

Ez néha a techno irányába hajló, táncolhatóbb összhatást kelt, máskor meg inkább otthoni hallgatásra optimalizált, gondolkodós opusokat eredményez (ez különösen igaz a Dara Smithszel közös projektjére, a szintén világszinten jegyzett Lakkerre). Nem meglepő tehát, hogy a zenéit előszeretettel játssza például dj-szettjeiben Aphex Twin.

Megannyi EP után McDonnell idén írta meg az első hivatalos albumát, a kiadásért pedig a mostanság fénykorát élő Killekill kiadó felel, így valamelyest érthető, hogy a tizenegy felvételt tartalmazó anyag miért mozdul el ezúttal bátrabban a techno irányába. Agyas húzásokból mondjuk így sincs hiány: a Rainmaker minden pillanatát végigkísérő statikus zúgás vagy a Mika Riddim futurista törzsi dobjai kellően érdekesek. Végig érződik, hogy a lemez jól átgondolt koncepciót követ, és bár ez többnyire működik, néha mégis úgy érzi a hallgató, mintha helyenként fojtogató lenne az összhatás. Hiányzik a hangok és szerkezetek véletlenszerűsége - de nem annyira gépies a Spectre, hanem itt-ott inkább emberien mesterkélt. McDonnell extremitása így nem mutatkozik meg: sem a szintén tavaszi kislemezén, az Origin And Destinationön hallott erőteljes veretés, sem pedig az EeOo-ként jegyzett zenéinek játékossága nem hallható. Ez nem feltétlenül baj, de az élmény így azért nem teljes.

Killekill, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.