Ez néha a techno irányába hajló, táncolhatóbb összhatást kelt, máskor meg inkább otthoni hallgatásra optimalizált, gondolkodós opusokat eredményez (ez különösen igaz a Dara Smithszel közös projektjére, a szintén világszinten jegyzett Lakkerre). Nem meglepő tehát, hogy a zenéit előszeretettel játssza például dj-szettjeiben Aphex Twin.
Megannyi EP után McDonnell idén írta meg az első hivatalos albumát, a kiadásért pedig a mostanság fénykorát élő Killekill kiadó felel, így valamelyest érthető, hogy a tizenegy felvételt tartalmazó anyag miért mozdul el ezúttal bátrabban a techno irányába. Agyas húzásokból mondjuk így sincs hiány: a Rainmaker minden pillanatát végigkísérő statikus zúgás vagy a Mika Riddim futurista törzsi dobjai kellően érdekesek. Végig érződik, hogy a lemez jól átgondolt koncepciót követ, és bár ez többnyire működik, néha mégis úgy érzi a hallgató, mintha helyenként fojtogató lenne az összhatás. Hiányzik a hangok és szerkezetek véletlenszerűsége - de nem annyira gépies a Spectre, hanem itt-ott inkább emberien mesterkélt. McDonnell extremitása így nem mutatkozik meg: sem a szintén tavaszi kislemezén, az Origin And Destinationön hallott erőteljes veretés, sem pedig az EeOo-ként jegyzett zenéinek játékossága nem hallható. Ez nem feltétlenül baj, de az élmény így azért nem teljes.
Killekill, 2014
