Zene

olvasóim, az alábbi összeállításon április 11-én munkálkodom. Arról, hogy valamennyi elõadó ismeri József Attilát, nem vagyok meggyõzõdve, de a költészetrõl sokat tud némelyikük, garantálhatom.

Hát nagyon ideje volt. Hat év múltán újabb stúdióalbum, Variációk egy öszvérre, csupa friss szerzemény. Úgyhogy ha a kedves olvasó itt leteszi a lapot, és húz a legközelebbi boltba, részemrõl rendben, semmi harag.

Irodalmi érték ez a cikk nem lesz; térjünk ekképp a tárgyra. A hvg-ben megjelent Ottlik-cikk, Mohai V. Lajos munkája, semmi külön kitételében nem szolgált a regényíró ártalmára. Más volt a helyzet egykor - inkább - a túllaudálással, mely enyhe kirekesztettség-érzést keltett bennünk, még 195758-tól datálódó Ottlik-hívõkben; mellõzöm most azokat a régi Iskola-társi véleményeket, melyeket "Cipi" (nekünk Ottlik beceneve) nevetve idézett: azt fejtegették vállveregetve, hogy mégis a katonaiskola volt a legjobb intézménye a magyar nevelésnek. Errõl ennyit. Mb.

A szenvedõk. Álmatlanságban, hitvesüktõl, a szomszéd tévézajától, súlyos betegségben. A koránkelõk, akik az utolsó éjszakai járattal indulnak el. Verset bús éjféltájon lehet nézni, a TV 2-n Vers éjfél után, a Duna TV-n, a Dunánál éjfél elõtt ismétlik a dél-, harangszó elõtti verset, ideális idõpont ez is, gyesanyukák, nyugdíjasok, másnapos lumpok tolonganak Költõk társaságában a képernyõk elõtt, líra indul. Bezzeg! Volt a népnevelõ Vers mindenkinek, szombat este fõmûsoridõben, a híradó és a nagyfilm között a nép egyszerre pattant föl pisilni, nassolni, szemetet levinni. Csak a mozdulatlan nagypapa maradt mozdulatlan, Raszkolnyikov a gyilkos, suttogta a visszaszivárgó családnak, mi van, már megy a krimi? Most a nap végén, elején jön a jól megérdemelt vers, senkinek, senkik vagyunk, s mi minden leszünk, megillet a semmi sem, egy vers a himnuszózat elõtt, a vershez, jaj, iskolai ünnepélyesség, pedig vér, tapad, aztán már csak a halak csendje, akváriuméj, alszom én is, testvérek. Bizony mondom, elaludtam sokszor, mint mindannyian, máskor meg virrasztásom miatt bánkódtam, hallván a verset, nézvést. Ám jutalmam sem maradt el, egy szép másnapon, éjjel egykor, Farkasok órája, Baka István verse, Papp Zoltán élõadása, felvételrõl, hihetetlen megvilágításban. Kedvenc kommunista költõm, Ladányi Mihály versét, Végigment a kávéház magányosai közt, is itt, a TV 2-n láttam, Szakácsi Sándor arcán furcsa fények. A TV 2 szívesebben marad a mûteremben, ott mûvészkedik, a Duna, persze, a szabadba tör, Mádi Szabó Gábor Isten szabad ege alatt szólaltatja meg Az Isten harsonáját, Adyt, Rubold Ödön egy vár? elõtt mond Babitsot, ágak lógnak a kamerába, szép õszi?, tavaszi? idõ, 1996, ki van írva a végén. Ha esik az esõ, és a stáb bent marad, berendezkedik: boltív, árkád, könyvespolc, a vers, az kérem komoly dolog, taní-tani, Kaszás Gergõ a katedrán, zöld, vonalas táblán a magánhangzók mind, Rimbaud, okosan, szépen. Ki, csengettek, Gálffi László a vízparton, nem A Dunánál, azt mondja, nem a rakodóparton, künn a zöldben, sás, madárfütty. Vonatfütty, már a Külvárosi éjben, Téli éjszaka a TV 2-n. József Attila a verséjszaka császára, Márciusa mikor?, március elsején a képernyõn. A tûz márciusa, Ady, bocsánat, az ünnep utóestéjén, tizenhatodikán, mikoron a Magyar TV 2 is verssel, A vén cigány, búcsúztatta a napot, lesz még egyszer ünnep. Március idusán a közszolgálati TV 2 elhatározta: Vers mindenkinek, ismét, ki is írt mûsorújságba költõt, verscímet (Szécsi Margit: Március 15., Orbán Ottó: Márciusi ifjak), rendes, rossz hétköznapokon hiába keresgélek, ismeretlen költõk ismeretlen versei, ki vagyok én, nem mondom meg, még a legrészletesebb mûsorban sincsenek, föltüntetve, meglepetés, zsákbavers. Éjszaka van, zord idõ, izgatott versrajongók, vajh´ milyen versek tûnnek (f)el a képernyõn, ködképek a kedély láthatárán. És amikor vége akciófilmnek, Pomezanski Györgynek, nulla óra ötvenkor egyszerre kezdõdik a két versmûsor, lehet kapcsolgatni, nem választani, Schein Gábor (az egyetlen élõ költõ, akit e mûsorokban láttam, a többit biztos átaludtam) és Arany János, versnézõ tipródik, Négykarú, Magányban. Úgy látszik, a - nemcsak kávéházi - magányosok, a farkasok órája ez, éjfél körül, Kocsi-út az éjszakában, a kései órák másik kedvelt költõje, Ady Endre a napbúcsúztatóban, Törõcsik Marival, mert búcsúzni csak nagyon szépen, ahogy a csillag. Éjszaka van, várom a verset, nem írok, nem, olvasok, furcsa könyvek altatgatnak, ha mindennek, mûsornak vége, ily késõkorai órán jön a vers, Az lesz, más ki lenne már?

Kamondy Ági évtizedek óta meghatározó és igen "zavaró" személyisége a magyar rétegkultúrának. Acéledzett, "megbélyegzett", mégis megragadhatatlanul légies. Számtalan módot talált már arra, hogy - az egykori Orkesztra Lunától kezdve filmeken át az önálló produkciókig - "elszomorítsa" a közönségét.

Aki mérsékelt mulatságra vágyik, kerülje a rait; ez a mûfaj önfeledt odaadást, totális azonosulást kíván. Részese voltam pár ilyen koncertnek, tudom, mit beszélek. És itt van ez a lemez is: a sztárok még sehol, csak a zenekar melegít be egy instrumentális darabbal, de pontosan hallani, a közönség már magán kívül.

"El akarom kerülni, hogy olyan zenét csináljak, amit várnak tõlem. Az utolsó albumunkon párszor már beleestem ebbe a csapdába" - mondja Liam Howlett, vagyis maga a Prodigy. Ha többre nem is futotta, ez mindenesetre sikerült. A Prodigy két sorlemeze közötti szünetben Liam visszakanyarodott a kezdetekhez, és összerakott egy elég sajátos old-school mixalbumot. De ne szépítsük, a lemezen hallható Sex Pistols- "gyalázás" hallatán az õspunkok már gyülekezõt fújtak, hogy Howlett orrából és fülébõl kiszaggassák a karikákat.

Siet az ember a moziba, nagy a tét, Quentin Tarantino új filmjét mutatják be, négy évvel a Pulp Fiction után. Rendkívüli állapot, premier elõtti vetítés, merõben szokatlanul elõre váltottam jegyet, és nem késem le a fõcímet. Kettõvel mögöttem betépett fiatalember már élvez, pedig még csak a reklámokat nyomja ezerrel a Dolby Stereo Surround Digital System (nem kívánt rész törlendõ), aztán minden átmenet nélkül, ugyanezen a hangon szólal meg a fõcímzene, Pam Grier utazik rajta a mozgójárdán. Hosszú perceken át figyelhetjük a negyvenes fekete nõt, bal profilból (ennek még jelentõsége lesz). Felvettük a tempót.

és Kleinman és a halál az IBS-ben

Terrence Malick: Az õrület határán

értem, miként történhetett meg, már vagy negyedéve nem hízelegtem olvasóimnak efféle világzenei összeállítással. A bûn- és hivatástudat most kárpótlásra késztet: íme, felkínálom legfrissebb élvezeteimet, sztereóban, két oldalon.

Gothár-premier a Radnóti Színházban

A sanghaji születésû Wong Kar-Wai (magyarosan Vong Kar-vaj) 1963 óta Hongkongban él. Ott diplomázott grafikai tervezésbõl és készített televíziós sorozatokat, míg fõállású filmíró-rendezõ nem lett. 1982 óta tíz-egynéhány filmet csinált, a véres melodrámáktól a romantikus vígjátékokig. A legutóbbiakat, a Csunking expesszt és a Bukott angyalkákat nálunk is sikerrel vetítették, és világszerte a legizgalmasabb filmekként tartották õket számon: rajtuk keresztül a hongkongi életérzés sallangmentesen válhatott egyetemessé. Új filmje, az 1997-ben készült, Édes2kettesnek fordított Happy Together címû, a Titanic Filmfesztivál után most jutott el a magyar mozikba. Wong, Hongkong rosszfiúja és Christopher Doyle nevû operatõre bemutatja két hongkongi homoszexuális kalandtalan, belvárosi életét Argentínában, filmfelvételek túlszínezett, fekete-fehér, lassú-gyors, 16 mm-es, videoszalagos patchworkjében, kilencvenhárom percben, szokatlan happy enddel.

Grunwalsky Ferenc: Visszatérés