Gothár-premier a Radnóti Színházban: Sötét és rengeteg

publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gothár-premier a Radnóti Színházban

Osztrovszkij: Erdõ

Már a címekbe foglalt tényanyag felvet egy sor kérdést. Többnyire miérttel kezdõdõket. Ilyenformán viszont tisztán látszik, hogy e színházi este mindenki számára jelentõs izgalmakat tartogat. Nézõnek, tudósítónak egyformán komoly kaland, ha hagyja, hogy Gothár bevigye az Erdõbe.

Milyen erdõbe? Látszólag oroszba, a színpadon kábé huszonegy kányafa, virtigli ruszki nyírjes, mint a filmeken. Nos, nemzeti hovatartozásuk, meglehet, nem is lényeges, orosz erdõ az, aki annak vallja magát, de ez a most színpadra kerülõ már egy ideje itt lehet, leginkább körülöttünk, susogjon bármit, mi nyugodtan valljuk csak magunkénak. Az erdõ azé, aki megmûveli, a miénk meg az, ami ma éppen úgy áll, ahogy hagytuk. Ez. Ám mielõtt rátérnénk, hogy miért is a mienk, nézzük csak úgy, önmagában. A Radnóti Színházban az hallatlanul izgalmas, hogy elsõ ránézésre a színpad kicsivel nagyobb, mint a nézõtér. Az ebbõl fakadó és a figyelmet rendesen elterelni bíró klausztrofób kéjt csak egy jó díszlet képes feledtetni. Piszok profi erdõt kapunk, mindent tud. A huszonegynehány fa az alkotói szándék szerint úgy tágítja, szûkíti a lejátszódó események terét, hogy észre sem vesszük, végtelen és szûk, mint az igazi, épp az adott hangsúlyok szerint. A rendezõ és díszlettervezõ olyan harmonikusan dolgoztak együtt, mintha nem is egyazon személyek lennének (díszlet: Gothár Péter).

Van tehát egy dögös rengeteg, mit kezd benne a színlapról is reményeket ébresztõ szereposztás? Pláne Osztrovszkijjal.

A derék múlt századi orosz mester pályáját három részre szokás osztani. A hetvenes évek közepétõl datált utolsó nagy korszaka a "szomorú komédiák" ideje. Az Erdõ konkrétan hetvenben készült, így tekinthetnénk az említett éra elõlegének, elõzményének is. Ha bármi szükség lenne rá. Nincs. Hiszen tipikusan napi használatra szánt feldolgozás kerül elénk. A fordító Morcsányi Géza példás arányérzékkel szövi szövegébe a mát. Ne szépítsük, az inkább kortalan, mint korhû maskarában parádézó hõsök napjaink honi bunkóinak képtelen ocsúját keverik a múlt századról maradt másodosztályú orosz búzába. Na most, az ilyesmi nagyon kényes dolog, legény a talpán, aki nem esik át a ló túlsó oldalára, és nem csinál a szövegbõl rádiókabaré szintû Parti-paródiát. Morcsányi egyszer sem kényszeredett, verbalitása ráadásul együtt fut a játékkal, szavakon és tetteken, gesztusokon egyszerre lehet végig röhögni.

Ám a szövegrõl eddig elmondottak nagyjában-egészében elvezetnek Gothár feltételezhetõ szándékához is. Korképet fest kórlapra. Miszerint az élet harc, nem túl vészes, inkább röhejes. Nem az elsõ vérig, hanem az utolsó kenetig tart. Ripacsok küszködnek a bunkók ellen, hogy közülük kik a jók, és kik a gonoszak, az ránk van bízva, szurkoljunk hovatartozásunk szerint. Bár aligha tévedek, ha mondom: a rendezõ preferenciái azért sejthetõk, képe viszont lesújtó. A ripacsok már nem szépek és bolondok, csak bolondok, s ha mégis megengedõk vagyunk: bumfordiak. A bunkók bunkók, s ha velük is megengedõk vagyunk: esendõk. A csata persze elsõ megközelítésben a pénzért dúl. A eszményekért csak annyiban, amennyire futja a lébõl. A szép és nemes ugyanúgy átváltható forintra, rubelre, mint a rút és nemtelen. A különbségre talán még a pénz felhasználásának szándékai mentén sem lelhetünk. Pláne kétséges, hogy milyen természetû befektetés viszi elõre a világot. És merre van az elõre?

Amúgy tiszta Osztrovszkij az egész. Vidéken vagyunk, erdeit eladogató, a hervadás elsõ sokkjával küzdõ asszonyságnál pedálozó cinikusok és szendék közé érkezik két gézengúz, rokoni ágon. Csepûrágók, társulatukat vesztett komédiások csöppennek egy saját maguknak játszó privát színkörbe. Olyan mûkedvelõk közé, akik fel sem ismerik vagy be sem vallják maguknak, hogy csak bohóckodnak. Ki az igaz ember? A fedetlen keblû ripacs, vagy ki rejtve hordja álorcáját, képezve ekként sunyi kettõs fedezéket? Kézenfekvõ a döntés, nemdebár? Csak semmi szükség nincs rá.

Az Erdõ végén happy end van. A szerelmesek egymáséi lesznek, a pénz mozog tovább, a sorsüldözöttek jutalma a méltóság. A nézõtérrõl mindez kettõs leléptetésnek tûnik. Ott lett elszúrva az egész, hogy nem lehetett nem beszállni.

Bunkók legyünk vagy ripacsok? Még csak nem is nagyon választhatunk. Szorgos önképzéssel az arányokon módosíthatunk, legyek kevésbé bunkó és többé ripacs. Halmozzam inkább, vagy rágjam a csepût? Szép kilátások.

Az elõadás gördülékeny, a cselekmény a maga korlátai közt pergõ. A színészek nemsokára lubickolni fognak a szerepükben. Osztrovszkij nekem eddig olyan volt, akit azért játszanak, hogy meglegyen az évi kötelezõ ruszki. Nem komcsi, de még vicces is, egy öttalálat. Ezen már túl vagyunk, most épp mint üzenetközvetítõ mûködik. Mûködik.

Turcsányi Sándor

Osztrovszkij: Erdõ - Radnóti Miklós Színház; fordította Morcsányi Géza; az elõadást rendezte: Gothár Péter; díszlet: Gothár Péter; jelmez: Tatjána Smeljova; dramaturg: Morcsányi Géza; fõszereplõk: Szervét Tibor, Cserhalmi György, Kulka János, Csomós Mari, Szombathy Gyula

publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...