Zene

Kenyéradóimnak ezt nem kell tudniuk, de máig, huszonöt év tanulás, illetve nyelvhasználat után sem tudok angolul. Többet tudok annál, mint amit nem - ez lehet optimális eset, de ideális semmi esetre -, írok, olvasok, beszélek, mint Magilla gorilla, de teli vagyok bizonytalansággal. Kiejtésem, hogy úgy mondjam, eklektikus, makacsul őrzi a korai évek nyomát, amikor londoni nyelviskola, amerikai nagybácsi, műholdas tévé, pénz és útlevél híján a Beatles együttes liverpoodlija és a Teenager party innen-onnan szalajtott vegyes angolsága képezte találkozásomat az élő nyelvvel. Máig bajban vagyok a hangutánzó/hangfestő alapra visszavezethető igékkel; nem jutnak eszembe szavak, vagy épp ellenkezőleg, öt-hat is, csak tudnám, hogy adott kontextusban melyik lenne az igazán elegáns, frappáns választás. Kezdők és középhaladók megnyugtatására: a nyelvtan a legkevesebb. Az igeidők az összes egyeztetéssel és kivétellel játszva elsajátíthatók ahhoz képest, hogy miként kell elkérni az asztalnál (és melyik asztalnál) a sót, és mit kell mondani, amikor odaadják; hogyan kell jól elmondani egy viccet (igaz, ez nálam anyanyelven is nehézségekbe ütközik); hogyan flörtöljünk és hogyan szakítsunk. Azt már csak szőrmentén említem, hogyan mondják angolul az angolszalonnát, az angoltapaszt és az angolos távozást (franciásan többnyire).

A karácsony előtti hetek lemezpiaca a best of és greatest hits albumoké. Az ilyenkor szokásos dömpingből három talált meg engem, három nagy név az utóbbi két évtizedből, három különböző tészta: a U2 kifejezetten virgonc, tavaly kihozott egy technohatásokat is mutató lemezt, aztán körbejárta vele a fél világot, a Dire Straits évek óta téli álmot alszik, a Faith No More pedig effektíve megszűnt idén áprilisban. Meg kell mondanom, a Faith No More feloszlása az égvilágon semmi megrendülést nem okozott számomra, a Dire Straits hiánya tulajdonképp föl sem tűnt, és megvolnék új U2-dolgok nélkül is, pedig tulajdonképp tisztességes lemezeket csináltak az utóbbi években is - még akkor is, ha (magamat ismétlem) már nem ők szabják a trendet.

Ötvenedik lemezéhez ért a harmadik éve működő Fonó Records. Népzenei, world music- és dzsesszkiadványainak színvonala kissé egyenetlen, ami mondható így is: a kiadó profilja nyitott. Egy ilyen gazdag katalógus azonban mindenképpen jó dobbantás meghódítani a közönséget és a terjesztőket, a határon innen és túl is. Mert léteznek Magyarországon olyan zenék, melyek egyetemes érvényűek és egyben különösek, melyek csak itt és most születhettek meg.

Ennek a Muzsikás-lemeznek régóta követtük az útját, utoljára (május 14.) Alexander Balanescut kérdeztük róla. Természetesen a Bartók albumról van szó; most karácsonyra kijött.

hagyományos, rettegve várt, értelmetlen méricskélés, önismétlés, számvetés és összegzés, továbbá a felfedezés, rádöbbenés, trendalkotás s bedumálás, amivel persze elvolnék én, csak tudnám, hogy nemcsak én, nemcsak én, nem csak én.

A Sziget szervezőinek legnagyobb húzása kétségkívül a Táncdalfesztivál sátor volt, ahol veterán slágerénekesek mutatták be évtizedes dalaikat őrjöngő tömeg előtt. Így történhetett, hogy 1998-ban az egyik legemlékezetesebb produkció Soltész Rezső nevéhez fűződik, aki ugyanazon a napon lépett föl, amikor a VHK és a Chumbawamba.

Beszélhet nekem bárki az egyeztetés nehézségeiről, én az összes bizonyíték ellenére is azt fogom gondolni, hogy éjjel kezdeni az előadást és hajnal előtt nem sokkal befejezni, az rendezői koncepció. Az éjszakai néző valószínűleg más, mint a szabályos este hétórai. Kevésbé cinikus, sokkal szentimentálisabb, kisebb ellenállással adja át magát a színpad csodáinak. Az éjszakai néző álmodozó természetű, könnyen elandalodik, és még csak nem is szégyelli, a betétdalokat pedig néha önkéntelenül együtt dúdolja a színészekkel. Ha az előadás rossz, akkor pedig fogja magát, és elalszik: kritikai érzéke a kései órán sem tompul. Érdemes tehát neki játszani.

Nem tudom, közkincs-e, vagy a mű ismerői éppúgy fehér hollók, mint a sorozat címe, amelyben megjelent Choderlos de Laclos regénye, a Veszedelmes viszonyok.

Sir Terence Conran, a szerző kékvérű angol, kezében Churchill-szivarcsonk, és úgy néz ki mégis, mint egy sokat élt, irigylésre méltó, elegendő belső békével rendelkező, gleccserlakó finn ács. Nem csupán lakberendezési térképeket készít, de áruházlánc-tulajdonos, szakács, a londoni vendéglőkultúra reformere, formatervezésimúzeum-alapító, azonkívül bútorkészítő és restaurátor. Életmű-művész. Valószínűleg sok más dologgal is foglalkozik emellett, mert a nyughatatlan polihisztorok soha nem vetnek véget foglalkozáskereső mániájuknak, sőt arra nevelték magukat, hogy egy percig sem legyenek tétlenek, hiperaktivitásból kifolyólag naponta rendezzék át a lakásukat, lehetőleg radiesztéta és feng-shui szakértő közreműködése, sőt az esztétika szak elvégzése nélkül. Conrannak ezt a mutatós, lakberendezési tárgyként is funkcionáló, préskönyv méretű darabot sem eshetett annyira nehezére megírni. Szabadidejében rendszerbe foglalta a környezet megváltoztatásával kapcsolatos tudását. Ami csak kikívánkozott és belefért a több évtizedes tapasztalatok után. Hiába keresnénk benne azokat az alaphibákat, amelyek oly gyakoriak a belsőépítészetről szóló könyvekben: hogy úgyis csak luxusméretű, fényárban úszó, hegyoldali lakásokra alkalmazhatóak a benne leírt fortélyok, lapozgatni egyedül mazochizmusból érdemes egy penészedő bérház földszinti szoba-konyhájában. Első lapozásra - mert az ilyet mindig albumszerűen, gyorsan végig kell hajtani - tűnhet csak veszélyesnek, mert a fotók egytől egyig elképesztő lakhelyekről készültek az ausztrál sivatagban terpeszkedőktől kezdve a norvég fjordokon magukban állókon keresztül a londoni és manhattani galambpadlásokig. Rendesen visszataszítóan sterilek és műszakirajz-szerűek vagy irigylésre méltóan arisztokratikusak. Többnyire alkotó emberek lakásai vannak a képeken, valóban nincsenek benne a harlemi dílerbunkerek, de talán azért, mert a dílerek meglehetősen funkcionalista lakberendezési elképzelésein nehéz volna bemutatni mondjuk a tér érzetével kapcsolatos elrendezési részletkérdéseket.

Elhúz előttem a 424-es, orromat megcsapja a pálinka erős, szúrós illata. Hát persze hogy igazi. Vastag üvegű restipohárka, féldecis, áll stabilan a pici mozdony rakterében, tudom, a mozdony elemmel megy, és nem sokáig, mert a kiállító művésznek dehogyis van pénze egy héten át járatni ezt a helyes kis modellt itt, a Szolnoki Galériában, ahová kiváltságos elit-kevesek felzúdulására, mások, sokak, örömére (ki hallott még olyat, hogy egy szolnoki kiállításmegnyitón több százan legyenek, és másnap, harmadnap is jöjjenek, sokan) bebocsáttatást nyert ő, a nyeretlen kétéves, szolnoki lakos, aki azért kiállított már Szentendrén, Moszkvában, Párizsban, Budapesten, képzőművészeti színházat rendezett a MU-ban, a PeCsában, stúdiószínházat hozott létre önerőből a Szolnoki Művésztelepen és így tovább. Szóval dehogyis van pénze elemre a kiállító művésznek, de a mozdony, mintha tudná ezt, zötykölődik tovább. És a pálinka is igazi. Hiteles ember hiteles kiállítása. Nem az újatmondás kényszere, nem az üzenet sulykolása, nem a tétlenség lila játéka szüli a műveket. Egy ember mindennapjai - és persze két dolgos keze - teremtik ezeket a megállított, kimerevített jelenetforgácsokat. "Konzervatív művészet", azt látjuk, amiben élünk - persze álomba-emlékbe porlasztva.

Az egész lemezben a címe a legjobb. A név- és címadás, az nagyon megy Courtney Love-nak. Kezdődött - persze a saját művésznevét követően (merthogy a magát pitbullként jellemző papája után elvileg Harrison volna) - a zenekara nevével: Hole (Lyuk), aztán az első album, Pretty On The Inside (Belül szép, 1991), aztán Live Through This (Ezt átélni, 1994, egy héttel férje, Kurt Cobain öngyilkossága után), most pedig a Celebrity Skin (Híres ember bőre). Amit vásárra visznek. Ami a legvonzóbb árucikk. Amit óvni és ápolni szerződésileg kötelező. Aminek közelébe férkőzni külön embertípust kíván - úgy is mint paparazzo. Ami - ha közelről láthatja valaki - kegyetlenül árulkodik tulajdonosa életmódjáról.

Az amszterdami Space Theatre előadása egy létező dokumentum-szappanoperából merítette az ötletét. A legkegyetlenebből, a Valódi világból, amin a szerencsés Music Television-nézők a kilencvenes évek elején sírhatták könnyesre a padlószőnyegüket.

Krétakör Színház: Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van?!

Talán Hitchcockból készül a legtöbb remake. Na ja, terjedelmes életművet hagyott hátra a korpulens mester, van miből válogatni. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy nem csak a feneketlen kút bősége vonzza a mai újraálmodókat. Általános iskolai osztálytársam épített egy házat, szép nagy, csak azt érdemes. Nincsen benne zuhanyozó, se hideg, se meleg. Nézek bután. Fő a biztonság, mondja. Psychós eset, világos, csak én tudom, hogy gyerekkorában mennyire utált mosakodni. Elég az hozzá, hogy különösen a filmkészítők között megszámlálhatatlan hatás alatt álló férfi és nő rohangál. Kéne is egy szerkezet, olyasmi, mint a lázmérő, ami kimutatná rajtuk a hatás fokát. Jönne Janisch, mondjuk, hóna alá csapnánk a műszert, az meg tíz perc múlva mutatná 37,9 H (H = Hitchcock), ideális munkaláz, mehetne dolgozni. De most nem ő jön. Sajnos. Persze hogy sajnos, de egy Michael Douglas nevével fémjelzett amerikai szuperprodukciónál nem is őt várjuk mint rendezőt, bár izgalmas kaland lenne alighanem.