Lemez

Fejbólogatós

Az Attacca Quartet két új lemezéről

Zene

Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.

A New York-i székhelyű Attacca Quartetet – egy Grammy-díj és fél tucat album után – hadd ne nevezzük feltörekvőknek. Tizennyolc éve alakultak a Juilliard School hallgatóiból, és ugyan a hangzásukat egyebek közt Haydn 68 vonósnégyesével fenték élesre, feltűnést a kortárs repertoárral keltettek. 2019-ben a Pulitzer-díjas fiatal zeneszerző, Caroline Shaw Orange című albumával megérkezett a hangos kritikai siker is, de nemcsak a tonális, mégis eredeti (szóval a „hallgatható”) kompozíciók, hanem az ügyes branding és az ikonikusnak szánt narancsos lemezborító is kellett hozzá, hogy a streamingfelületek zuhatagában se süllyedjenek el. A múlt évben pedig két új megjelenéssel is előrukkoltak.

Amy Schroeder, Keiko Tokunaga (hegedű), Nathan Schram (brácsa) és Andrew Yee (cselló) négyese a Real Life című lemezzel egy egyszerre kockázatos és gyümölcsöző kalandba vágott bele. A korongon Flying Lotus, a Halluci Nation, Anne Müller és Squarepusher fejbólogatós trackjei hallhatók átiratban, elektronikával kiegészülve, a producer pedig Michael League, a Snarky Puppy vezetője. Az eredmény néha olyan, mintha nem is vonósnégyest, hanem rave-et vagy hiphopot hallgatnánk, de ez még önmagában éppúgy nem erény, mintha egy tál somlói galuskáról kiderülne, hogy dobostortaíze van. Szoktak popzenét olcsó megoldásokkal komolyítani, még tragikusabb, amikor a komolyzenére rángatnak popköntöst, ezúttal azonban finnyáskodásra semmi ok, a készítőknek van ízlésük. Az akusztikus és elektronikus hangzás határai elmosódnak, a vonós hangszerek zsigeri ereje azonban akkor is érvényesül, ha effektek sokasága hangosítja a húrokat. S nem utolsósorban az is áldássá válik, hogy a kompozíciók eredetije sem konzumzene. Ha Liszt „virágok közé rejtett ágyúkról” beszélt Schumann kapcsán, ezek itt most ágyúk közé rejtett virágok – bombasztikusak, de a hatásvadászat csapdájától finom megoldásokkal menekülnek el. Az experimentális Xataka 1, a kedvesen vigasztaló Drifting Circles és a lemezt záró, himnikus More Love Less Hate című számok azt nyújtják, amit a nagyok: hallgatni és továbbgondolni is tiszta öröm ezeket. Nem épp ettől lesz komoly a komolyzene?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.

Eddig csak a szégyen

Aláírták a koalíciós szerződést, innentől hivatalosnak tekinthető, hogy megalakul a szétválás utáni Csehország minden bizonnyal leggusztustalanabb kormánya, amelyben egy populista vezér, Andrej Babiš dirigálja saját személyre szabott pártja (az Ano) és két neonáci pártocska (a 7,8 százalékos SPD és a 6,8-as Motoristé sobě) delegáltjait.