Lemez

Fejbólogatós

Az Attacca Quartet két új lemezéről

Zene

Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.

A New York-i székhelyű Attacca Quartetet – egy Grammy-díj és fél tucat album után – hadd ne nevezzük feltörekvőknek. Tizennyolc éve alakultak a Juilliard School hallgatóiból, és ugyan a hangzásukat egyebek közt Haydn 68 vonósnégyesével fenték élesre, feltűnést a kortárs repertoárral keltettek. 2019-ben a Pulitzer-díjas fiatal zeneszerző, Caroline Shaw Orange című albumával megérkezett a hangos kritikai siker is, de nemcsak a tonális, mégis eredeti (szóval a „hallgatható”) kompozíciók, hanem az ügyes branding és az ikonikusnak szánt narancsos lemezborító is kellett hozzá, hogy a streamingfelületek zuhatagában se süllyedjenek el. A múlt évben pedig két új megjelenéssel is előrukkoltak.

Amy Schroeder, Keiko Tokunaga (hegedű), Nathan Schram (brácsa) és Andrew Yee (cselló) négyese a Real Life című lemezzel egy egyszerre kockázatos és gyümölcsöző kalandba vágott bele. A korongon Flying Lotus, a Halluci Nation, Anne Müller és Squarepusher fejbólogatós trackjei hallhatók átiratban, elektronikával kiegészülve, a producer pedig Michael League, a Snarky Puppy vezetője. Az eredmény néha olyan, mintha nem is vonósnégyest, hanem rave-et vagy hiphopot hallgatnánk, de ez még önmagában éppúgy nem erény, mintha egy tál somlói galuskáról kiderülne, hogy dobostortaíze van. Szoktak popzenét olcsó megoldásokkal komolyítani, még tragikusabb, amikor a komolyzenére rángatnak popköntöst, ezúttal azonban finnyáskodásra semmi ok, a készítőknek van ízlésük. Az akusztikus és elektronikus hangzás határai elmosódnak, a vonós hangszerek zsigeri ereje azonban akkor is érvényesül, ha effektek sokasága hangosítja a húrokat. S nem utolsósorban az is áldássá válik, hogy a kompozíciók eredetije sem konzumzene. Ha Liszt „virágok közé rejtett ágyúkról” beszélt Schumann kapcsán, ezek itt most ágyúk közé rejtett virágok – bombasztikusak, de a hatásvadászat csapdájától finom megoldásokkal menekülnek el. Az experimentális Xataka 1, a kedvesen vigasztaló Drifting Circles és a lemezt záró, himnikus More Love Less Hate című számok azt nyújtják, amit a nagyok: hallgatni és továbbgondolni is tiszta öröm ezeket. Nem épp ettől lesz komoly a komolyzene?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.