Fejbólogatós

Az Attacca Quartet két új lemezéről

Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.

A New York-i székhelyű Attacca Quartetet – egy Grammy-díj és fél tucat album után – hadd ne nevezzük feltörekvőknek. Tizennyolc éve alakultak a Juilliard School hallgatóiból, és ugyan a hangzásukat egyebek közt Haydn 68 vonósnégyesével fenték élesre, feltűnést a kortárs repertoárral keltettek. 2019-ben a Pulitzer-díjas fiatal zeneszerző, Caroline Shaw Orange című albumával megérkezett a hangos kritikai siker is, de nemcsak a tonális, mégis eredeti (szóval a „hallgatható”) kompozíciók, hanem az ügyes branding és az ikonikusnak szánt narancsos lemezborító is kellett hozzá, hogy a streamingfelületek zuhatagában se süllyedjenek el. A múlt évben pedig két új megjelenéssel is előrukkoltak.

Amy Schroeder, Keiko Tokunaga (hegedű), Nathan Schram (brácsa) és Andrew Yee (cselló) négyese a Real Life című lemezzel egy egyszerre kockázatos és gyümölcsöző kalandba vágott bele. A korongon Flying Lotus, a Halluci Nation, Anne Müller és Squarepusher fejbólogatós trackjei hallhatók átiratban, elektronikával kiegészülve, a producer pedig Michael League, a Snarky Puppy vezetője. Az eredmény néha olyan, mintha nem is vonósnégyest, hanem rave-et vagy hiphopot hallgatnánk, de ez még önmagában éppúgy nem erény, mintha egy tál somlói galuskáról kiderülne, hogy dobostortaíze van. Szoktak popzenét olcsó megoldásokkal komolyítani, még tragikusabb, amikor a komolyzenére rángatnak popköntöst, ezúttal azonban finnyáskodásra semmi ok, a készítőknek van ízlésük. Az akusztikus és elektronikus hangzás határai elmosódnak, a vonós hangszerek zsigeri ereje azonban akkor is érvényesül, ha effektek sokasága hangosítja a húrokat. S nem utolsósorban az is áldássá válik, hogy a kompozíciók eredetije sem konzumzene. Ha Liszt „virágok közé rejtett ágyúkról” beszélt Schumann kapcsán, ezek itt most ágyúk közé rejtett virágok – bombasztikusak, de a hatásvadászat csapdájától finom megoldásokkal menekülnek el. Az experimentális Xataka 1, a kedvesen vigasztaló Drifting Circles és a lemezt záró, himnikus More Love Less Hate című számok azt nyújtják, amit a nagyok: hallgatni és továbbgondolni is tiszta öröm ezeket. Nem épp ettől lesz komoly a komolyzene?