Lemez

Fejbólogatós

Az Attacca Quartet két új lemezéről

Zene

Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.

A New York-i székhelyű Attacca Quartetet – egy Grammy-díj és fél tucat album után – hadd ne nevezzük feltörekvőknek. Tizennyolc éve alakultak a Juilliard School hallgatóiból, és ugyan a hangzásukat egyebek közt Haydn 68 vonósnégyesével fenték élesre, feltűnést a kortárs repertoárral keltettek. 2019-ben a Pulitzer-díjas fiatal zeneszerző, Caroline Shaw Orange című albumával megérkezett a hangos kritikai siker is, de nemcsak a tonális, mégis eredeti (szóval a „hallgatható”) kompozíciók, hanem az ügyes branding és az ikonikusnak szánt narancsos lemezborító is kellett hozzá, hogy a streamingfelületek zuhatagában se süllyedjenek el. A múlt évben pedig két új megjelenéssel is előrukkoltak.

Amy Schroeder, Keiko Tokunaga (hegedű), Nathan Schram (brácsa) és Andrew Yee (cselló) négyese a Real Life című lemezzel egy egyszerre kockázatos és gyümölcsöző kalandba vágott bele. A korongon Flying Lotus, a Halluci Nation, Anne Müller és Squarepusher fejbólogatós trackjei hallhatók átiratban, elektronikával kiegészülve, a producer pedig Michael League, a Snarky Puppy vezetője. Az eredmény néha olyan, mintha nem is vonósnégyest, hanem rave-et vagy hiphopot hallgatnánk, de ez még önmagában éppúgy nem erény, mintha egy tál somlói galuskáról kiderülne, hogy dobostortaíze van. Szoktak popzenét olcsó megoldásokkal komolyítani, még tragikusabb, amikor a komolyzenére rángatnak popköntöst, ezúttal azonban finnyáskodásra semmi ok, a készítőknek van ízlésük. Az akusztikus és elektronikus hangzás határai elmosódnak, a vonós hangszerek zsigeri ereje azonban akkor is érvényesül, ha effektek sokasága hangosítja a húrokat. S nem utolsósorban az is áldássá válik, hogy a kompozíciók eredetije sem konzumzene. Ha Liszt „virágok közé rejtett ágyúkról” beszélt Schumann kapcsán, ezek itt most ágyúk közé rejtett virágok – bombasztikusak, de a hatásvadászat csapdájától finom megoldásokkal menekülnek el. Az experimentális Xataka 1, a kedvesen vigasztaló Drifting Circles és a lemezt záró, himnikus More Love Less Hate című számok azt nyújtják, amit a nagyok: hallgatni és továbbgondolni is tiszta öröm ezeket. Nem épp ettől lesz komoly a komolyzene?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.