Cseppet sem hazudtolta meg magát nyolcadik stúdióalbumán Marilyn Manson. Az amerikai alter/balhémetál énekes mindig is a határokat feszegette, ezt teszi most is - ezúttal a hallgathatósággal. Sosem állt távol tőle a kísérletezés sem, s Manson ebben is új területekre tévedt: néha félve beilleszt némi rockzenét az elektronika mellé. Továbbá eddig is komoly kérdéseket tett fel lemezeivel, és ezúttal sincs másként: filozófus legyen a talpán, aki meg tudja válaszolni, hogy a kétnegyedes sablonrock, a hibás konyhai kisgépek nyújtotta muzikális élményt némiképp alulmúló elektronika (elrettentő példaként halld a Pistol Whipped alapját), netán a frontember esti mesésen unott hangja közül melyik járul nagyobb mértékben hozzá a Born Villain botrányos érdektelenségéhez.
Amikor a zene épp nem olyan vészesen rossz - hiszen a nagy számok törvénye alapján a bődületesen hosszú(nak tűnő?), egyórás lemezen ilyenre is sor kerül -, akkor is csak a megszokott és már régebben unalmassá vált Manson-féle dalstruktúra ismétlődik minden invenció nélkül: a vontatott, zaklatott éneket kísérő még szaggatottabb zene a verze végén begyorsul, az énekes meg ezzel párhuzamosan kiabálni kezd, mint akiből most aztán végre kitört a mondanivaló. Pedig a lemez legjobb pontjai épp azok, amikor elhagyják az erőltetett lassúzást, de ezek a metálos gyorsulások is csak a régebbi, ennél azért jobb lemezek egy-egy pillanatát idézik fel (mint az Overneath The Path Of Misery egy túlontúl kis része). És még ilyenből is kevés akad, mert függetlenül attól a sok hülyeségtől, amit a művész úr nyilatkozott a lemezről - hogy death metal meg "keményebb, mint valaha" -, azért a középtempó itt az úr, sőt a The Gardener verzéjében meglepő módon mintha Nick Cave-et próbálná meg lemásolni az alig-ének/majdnem-beszéd részekkel, pont olyan eredménnyel, amilyen várható egy ilyen gyászos próbálkozástól. És hát az elektronika: nemcsak az a baj vele, hogy talán többet használják, mint a gitárt, de az is, hogy a legtöbb megoldást (The Flowers Of Evil, Children Of Cain) már egy vidéki dizsiben is ciki lenne feltenni.
A legjobb számon, a Murderers Are Getting Prettier Every Dayen meg túl erősen érződik pár másik zenekar - elsősorban a Ministry - hatása. De sebaj, ez még mindig sokkal jobb, mint az a kábé tíz másik dal, amelyhez az ötlet- és érdektelenség meg a nyolcvanas évek italodiszkója szolgált legfőbb ihletül.
Cooking Vinyl, 2012
