Szent tűz, jöjj velem - a Foals új lemeze

Zene

Valljuk be, látott már szebb napokat is a brit gitárzene; ráadásul mostanra már odáig fajultak a dolgok, hogy ha jön egy új (vagy a közelmúltban felbukkant), ígéretes zenekar, akkor mindig tőlük várják a szigetország meg a világ megváltását. Az Oxfordból indult Foalsszal szemben is nagyok voltak az elvárások, és nekik még csak azt sem lehetett a szemükre vetni, hogy az unalomig újrahasznosított posztpunkból merítettek volna - ők inkább az afrobeatet és a matekrockot tűzték zászlajukra. Eleinte minden adott volt a figyelemfelkeltéshez: a Yannis Philippakis vezette zenekar 2008-ban újrakeverte ütős első lemezét, miután nem volt elégedett a szuperproducer, David Sitek kreálta, szerintük Grand Canyon-szerű hangzással. A Total Life Forever két évvel később aránylag korrekt folytatás volt, kevés emlékezetes pillanattal, most pedig a Holy Fire-rel igyekszik nagyot robbantani a Foals - ebben ezúttal a Depeche Mode mellől is ismert kettős, Flood és Alan Moulder segédkezik nekik.


 

Az első három számig minden rendben is van: az instrumentális Prelude, a Some Girls-környéki Stonesra hajazó Inhaler és a kifejezetten slágerlistára termett My Number pozitív értelemben bombasztikus számok, ezek után viszont leül a hangulat. A zenekar egyfolytában önismétlésekbe bonyolódik, és túlságosan hasonló középtempós dalok váltják egymást, pedig úgy tűnik, a zúzás sokkal jobban áll nekik. A mélypont a lemez középső dala, a Late Night, amit simán játszhatna a Snow Patrol is; nekik vannak ilyen mélyről induló, túldimenzionált himnuszaik, és itt most az old school gitárszóló sem segít. Az ezt követő, sodró lendületű Out Of The Woods, majd az érdekes ritmikájú Providence megint visszahozza a reményt, a hajrára viszont kifejezetten elfárad a Foals. A brit gitárzenét nekik sem sikerült hát megmenteni, de talán negyedszerre majd tényleg csinálnak egy igazán jó albumot.

Transgressive Records, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.