"Na, engem énekelj ki a bugyimból, ha akkora művész vagy" - gondolom a Tom Jones-koncert felé tartva. Valahogy nem ártana ugyanis magamnak is magyarázni (és persze felmentést nyerni), hogy mit is keresek egy olyan pali koncertjén, aki fénykorában sem túlságosan érdekelt volna, és nemhogy ő nem, de a műfaj sem, amiben nyomja. A legkönnyebb felmentés az lenne, ha a jeles művészt le tudnám fikázni - agg bájgúnár, a brit Korda György sa többi -, mielőtt megfogadom, hogy soha többet. Ráadásul minden Tom Jones ellen dolgozik: a nyálkás, hideg este, a keddi időpont, és persze a nemzetközi helyzet. És nem segít maga a művész sem: 2010-ben jelent meg Praise & Blame című albuma, egy a korábbiaknál súlyosabb, a pályaművet lezárni szándékozó remek blues- és gospelválogatás, de a budapesti koncerten ebből alig néhány számot játszott. (Csupán a komor, egyetlen gitárral és dobokkal kísért John Lee Hooker-feldolgozást, a Burning Hellt és egy pergősebb Mahalia Jackson-gospelt, a Didn't It Raint.) A többi a jól bevált repertoár volt: a korai korszak slágereitől, az It's not Unusaltól, What's New Pussycattől és Thunderballtól kezdve a mindenki más szájából nyálasan és elviselhetetlenül hangzó Green Gren Grass of Home-on és a Delilah-on át egészen a Reload album pergős, rockosabb darabjaiig és az estét lezáró Kissig. Kockázatmentes és, lássuk be, kissé unalmas este.
De a dolog működik. Elsősorban a hang, jobban mondva a Hang miatt. Még mindig erőteljes, bársonyos, rikító, letaglózó és tökéletesen pontos. Ha el akarjuk helyezni jelentőségét a popkultúrában, akkor elég azt végiggondolni, hogy Joneson kívül az amerikai show-business világában egyetlen másik figura érdemelte ki ezt a becenevet: Frank Sinatra. Ez a Hang már önmagában is képes lenne a hátán elvinni a műsort, de ezenfelül is kapunk még valamit: egészen elképesztő tervezést és profizmust. Tökéletes zenészeket, tökéletes koreográfiát a belépőtől a koncert minden kis mozzanatán és mozdulatán át egészen az utolsó szám utolsó taktusáig. Minden hang, minden mozdulat arra szolgál (Jonesnál kevésbé ösztönös koncertzenészt feltehetően nem hordott még a hátán a föld), hogy kilóra megvegyen bennünket, és ez sikerül is neki. Nehéz kitapintani, nehéz megfogni, hogy az este miért lesz több mint egy kellemes koncert. Ha egyetlen szót keresnénk magyarázatnak, talán az öröm lenne az. Tom Jones örül nekünk, örül a zenének, örül hetvenegy évének, és örül annak, hogy megint levezényelte a nagy mutatványt. És ez az öröm már nem csinált. Szívből jön, és az este végére ragadós lesz.
Papp László Budapest Sportaréna, november 22.
