Koncert

Furcsa módon mégis

Tom Jones Budapesten

  • B. P.
  • 2011. december 12.

Zene

"Na, engem énekelj ki a bugyimból, ha akkora művész vagy" - gondolom a Tom Jones-koncert felé tartva. Valahogy nem ártana ugyanis magamnak is magyarázni (és persze felmentést nyerni), hogy mit is keresek egy olyan pali koncertjén, aki fénykorában sem túlságosan érdekelt volna, és nemhogy ő nem, de a műfaj sem, amiben nyomja. A legkönnyebb felmentés az lenne, ha a jeles művészt le tudnám fikázni - agg bájgúnár, a brit Korda György sa többi -, mielőtt megfogadom, hogy soha többet. Ráadásul minden Tom Jones ellen dolgozik: a nyálkás, hideg este, a keddi időpont, és persze a nemzetközi helyzet. És nem segít maga a művész sem: 2010-ben jelent meg Praise & Blame című albuma, egy a korábbiaknál súlyosabb, a pályaművet lezárni szándékozó remek blues- és gospelválogatás, de a budapesti koncerten ebből alig néhány számot játszott. (Csupán a komor, egyetlen gitárral és dobokkal kísért John Lee Hooker-feldolgozást, a Burning Hellt és egy pergősebb Mahalia Jackson-gospelt, a Didn't It Raint.) A többi a jól bevált repertoár volt: a korai korszak slágereitől, az It's not Unusaltól, What's New Pussycattől és Thunderballtól kezdve a mindenki más szájából nyálasan és elviselhetetlenül hangzó Green Gren Grass of Home-on és a Delilah-on át egészen a Reload album pergős, rockosabb darabjaiig és az estét lezáró Kissig. Kockázatmentes és, lássuk be, kissé unalmas este.

De a dolog működik. Elsősorban a hang, jobban mondva a Hang miatt. Még mindig erőteljes, bársonyos, rikító, letaglózó és tökéletesen pontos. Ha el akarjuk helyezni jelentőségét a popkultúrában, akkor elég azt végiggondolni, hogy Joneson kívül az amerikai show-business világában egyetlen másik figura érdemelte ki ezt a becenevet: Frank Sinatra. Ez a Hang már önmagában is képes lenne a hátán elvinni a műsort, de ezenfelül is kapunk még valamit: egészen elképesztő tervezést és profizmust. Tökéletes zenészeket, tökéletes koreográfiát a belépőtől a koncert minden kis mozzanatán és mozdulatán át egészen az utolsó szám utolsó taktusáig. Minden hang, minden mozdulat arra szolgál (Jonesnál kevésbé ösztönös koncertzenészt feltehetően nem hordott még a hátán a föld), hogy kilóra megvegyen bennünket, és ez sikerül is neki. Nehéz kitapintani, nehéz megfogni, hogy az este miért lesz több mint egy kellemes koncert. Ha egyetlen szót keresnénk magyarázatnak, talán az öröm lenne az. Tom Jones örül nekünk, örül a zenének, örül hetvenegy évének, és örül annak, hogy megint levezényelte a nagy mutatványt. És ez az öröm már nem csinált. Szívből jön, és az este végére ragadós lesz.

Papp László Budapest Sportaréna, november 22.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)