Koncert

Furcsa módon mégis

Tom Jones Budapesten

  • B. P.
  • 2011. december 12.

Zene

"Na, engem énekelj ki a bugyimból, ha akkora művész vagy" - gondolom a Tom Jones-koncert felé tartva. Valahogy nem ártana ugyanis magamnak is magyarázni (és persze felmentést nyerni), hogy mit is keresek egy olyan pali koncertjén, aki fénykorában sem túlságosan érdekelt volna, és nemhogy ő nem, de a műfaj sem, amiben nyomja. A legkönnyebb felmentés az lenne, ha a jeles művészt le tudnám fikázni - agg bájgúnár, a brit Korda György sa többi -, mielőtt megfogadom, hogy soha többet. Ráadásul minden Tom Jones ellen dolgozik: a nyálkás, hideg este, a keddi időpont, és persze a nemzetközi helyzet. És nem segít maga a művész sem: 2010-ben jelent meg Praise & Blame című albuma, egy a korábbiaknál súlyosabb, a pályaművet lezárni szándékozó remek blues- és gospelválogatás, de a budapesti koncerten ebből alig néhány számot játszott. (Csupán a komor, egyetlen gitárral és dobokkal kísért John Lee Hooker-feldolgozást, a Burning Hellt és egy pergősebb Mahalia Jackson-gospelt, a Didn't It Raint.) A többi a jól bevált repertoár volt: a korai korszak slágereitől, az It's not Unusaltól, What's New Pussycattől és Thunderballtól kezdve a mindenki más szájából nyálasan és elviselhetetlenül hangzó Green Gren Grass of Home-on és a Delilah-on át egészen a Reload album pergős, rockosabb darabjaiig és az estét lezáró Kissig. Kockázatmentes és, lássuk be, kissé unalmas este.

De a dolog működik. Elsősorban a hang, jobban mondva a Hang miatt. Még mindig erőteljes, bársonyos, rikító, letaglózó és tökéletesen pontos. Ha el akarjuk helyezni jelentőségét a popkultúrában, akkor elég azt végiggondolni, hogy Joneson kívül az amerikai show-business világában egyetlen másik figura érdemelte ki ezt a becenevet: Frank Sinatra. Ez a Hang már önmagában is képes lenne a hátán elvinni a műsort, de ezenfelül is kapunk még valamit: egészen elképesztő tervezést és profizmust. Tökéletes zenészeket, tökéletes koreográfiát a belépőtől a koncert minden kis mozzanatán és mozdulatán át egészen az utolsó szám utolsó taktusáig. Minden hang, minden mozdulat arra szolgál (Jonesnál kevésbé ösztönös koncertzenészt feltehetően nem hordott még a hátán a föld), hogy kilóra megvegyen bennünket, és ez sikerül is neki. Nehéz kitapintani, nehéz megfogni, hogy az este miért lesz több mint egy kellemes koncert. Ha egyetlen szót keresnénk magyarázatnak, talán az öröm lenne az. Tom Jones örül nekünk, örül a zenének, örül hetvenegy évének, és örül annak, hogy megint levezényelte a nagy mutatványt. És ez az öröm már nem csinált. Szívből jön, és az este végére ragadós lesz.

Papp László Budapest Sportaréna, november 22.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.