Szívdöglesztő pasik voltak, anno. Az MTV-generáció - a mai harmincasok - első számú ikonjai; szerénységem tíz és tizennégy éves kora között szó szerint megőrült, ha meglátta őket a Zenebutikban. Egy kis melír, jó szabású öltönyök - a Duran Duran a nyolcvanas évek elején vitathatatlanul a csúcson volt, bár lehet, hogy ez nem annyira a zenéjüknek, mint inkább trendi videoklipjeiknek volt köszönhető.
Aztán szép lassan elfelejtődtek - idővel már én sem nagyon villogtam azzal, hogy nem a konkurens Depeche Mode-tól indultam be. A múlt sötét árnyai azonban, mint tudvalévő, kísértenek: előbb a Serious című számuk kapcsán bizonytalanodtam el 1989-ben, majd már egyetemistaként az Ordinary World-öt hallva estem gondolkodóba: ezek vagy nem is annyira cikik, mint amire emlékeztem, vagy régen azok voltak, de időközben kinőtték, vagy én pengetek nosztalgikus húrokat.
A híren, hogy ők most öten újra együtt, nem tudtam, hogy röhögjek vagy sírjak; a szeretet hullámai és a vérbő cinizmus egyszerre öntöttek el. Abban viszont biztos voltam, hogy a nagy találkozással tartozunk egymásnak.
Jelenlétem az arénában nem tűnik kínosnak: a közönség korombeli, és láthatóan az MTV hőskora alatt szocializálódott, kifejezetten jól ápolt. Az előzenekart, a Neót kihagyom; helyettük felmérem, hogy hányan vagyunk - olyan bő fél ház, a legjobb indulattal: háromnegyed.
A negyedik X-et átlépő fiúk az aktuális slágerrel, a Sunrise-zal nyitnak. Kissé bepánikolok, mert az énekes, Simon Le Bon hallhatóan fáradt és unatkozik, olybá tűnik, ma nem nagyon fogja megerőltetni magát. A közönség azonban olyan hisztérikus boldogsággal és hangzavarral fogadja, hogy a lelkesedés szép lassan átragad rá - a második-harmadik daltól már nem rutinból nyomja, mi több, még le is kászálódik a színpadról, hogy a rajongóinak mosolycsekkeket és puszikat osztogasson.
Újra hallani gyerekkorom számait több szempontból is megrázó élmény: kiderül, hogy kívülről tudom a szövegeket, s azóta már értem is, hogy miről szólnak. Az új album, az Astronaut nem rossz, afféle igényesebb "popszemét", ám az igazi kaland mégiscsak az olyan "klasszikusok" felcsendülése, mint a Save a Prayer, a Wild Boys, a Notorious, a Chauffeur vagy az A View To a Kill. A '81-es Careless Memoriesszal a csúcsponton, mely a Duran Duran egyik leginkább időtálló számának bizonyul - a hozzá készült és a kivetítőn futó anime jellegű videokliptől pedig még modernebbnek tűnik.
A ráadásokat (Rio, Girls on Film) a külsejükre ma is sokat adó fiúk már egy teljesen kontrollt vesztett közönségnek játsszák. Időutazásnak, nosztalgiázásnak vagy a tudattalanba tett kirándulásnak kimondottan szuper este volt.
Budapest Sportaréna, június 8.
