Lemez

Gyíkemberek közöttünk

High On Fire: Luminiferous

  • Vincze Ádám
  • 2015. augusztus 2.

Zene

Matt Pike korai évei címszavakban:

a világ legkultikusabb stonerzenekara és -lemeze (a Sleep és a Dopesmoker); évekig egy ócska autó mint lakóhely; több pótos ifányi kábítószer; majd a megfáradás és egy új projekt High On Fire néven – amely már nem is annyira új, hiszen az első lemez épp tizenöt éve jött ki. Azóta a Sleep is újjáalakult pár koncert erejéig, a High On Fire pedig szorgalmasan szállítja a nagylemezeket: a Luminiferous immmár a hetedik anyaga az oaklandi brigádnak.

Amíg az együtt induló (és egykor nálunk is közösen fellépő) zenekarok közül a Mastodon majdhogynem progresszív rockba ment át, addig Matt Pike és zenekara csaknem pontosan ugyanazt csinálja, mint annak idején: maradt a bárdolatlan gitárhangzás, Des Kensel rituálisan pulzáló dobtémái, és a főhős szemgolyórepesztő bömbölése is majdhogynem a régi. Igazságtalan lenne azonban a Luminiferous esetében helyben topogásról beszélni, hiszen az eddigi legkerekebb, legkompaktabb, úgy is mondhatnám, legslágeresebb és legkönnyebben befogadható lemezüket rakták össze Pike-ék. A nyitó The Black Plotban rögtön ott van a Mastodon The Wolf Is Loose tételének kapkodós-kvinttologatós ikertestvére egy kíméletlen, ökölrázós-üvöltözős refrén kíséretében, ami meg is adja az anyag alaphangját, bár a The Cave képében még egy akusztikusan induló, pszichedelikusabb dalt is felpakoltak a lemezre, amelyre mintha a régebbi albumokról szemezgette volna ki Pike a legjobb riffeket. A szövegekhez óvatosan kell közelíteni, mert az előzetes nyilatkozatok alapján Pike is beszopta a Nagy Összamerikai Összeesküvés-elméletet illuminátusostul, gyíkemberestül, világbankostul, és eköré szőtte a dalok témáit, viszont a Converge-gitáros Kurt Ballou produceri munkájával készült Luminiferous így is az eddigi legjobb High On Fire-lemez, sőt megkockáztatom, hogy a műfajban az év egyik csúcsteljesítménye.

E1 Music, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.