Opera

Norvég alap

Wagner: A bolygó hollandi

Zene

A bolygó hollandi megérkezett a Budapesti Wagner-napok programjára, Kovalik Balázs elért pályafutása első Wagner-produkciójáig, a hazai közönség pedig öt év elteltével újra színről színre láthatott egy új Kovalik-rendezést – az immár hagyományos pesti Wagner-ünnep idei bemutatója a találkozások jegyében állt.

A rég várt találkozásokat azonban rendszerint fölfokozott várakozás előzi meg, s ilyenkor könnyen előre borítékolhatóvá válnak a reakciók: a lelkesültség csakúgy, mint a csalódás. Kovalik Balázs távolléte a pesti operaélettől okvetlenül ilyen fölfokozott várakozást keltett a közönségben, s hogy most új rendezésének fogadtatását nagyrészt előre kikövetkeztethető reakciók határozták meg, az alighanem többet árul el rólunk, nézőkről, mint a rendező aktuális teljesítményéről. Mégis akarva-akaratlanul hamis látszatot keltenénk, ha nem kalkulálnánk ezzel a tényezővel, amely legalább annyira hozzátartozik az operajátszás – s általában mindenféle előadó-művészet – lényegéhez, mint bármi, ami a színpadon vagy a zenekari árokban történik.

Kovalik Balázs mindenesetre most is nyugtalanítóan okos és imponálóan hatásos rendezéssel állt elő, s újfent bebizonyította, hogy az operai Regietheaternek változatlanul ő a leghivatottabb és egyetlen professzionális magyar művelője. Hogy e pozícióból A bolygó hollandi szerzőileg sugallt és hagyomány által szentesített értelmezését a rendező elutasította, az maga a papírforma, hiszen Wagner műveit a német iskola különösen erőteljes kritikával kezeli: az egyes művek megszólaltatását kérdőjelek kihelyezésével, sőt ellenállítások megtételével kísérve. A bolygó hollandi esetében ez a kritika a címszereplő alakjába belekomponált férfiúi és művész-önarckép narcisztikus jellegére mutathat rá, őszintétlennek és ellenszenves hímönzésnek jelezve a nőtől föltétlen önfeláldozást kikövetelő „megváltás” témáját.

Ezen a nyomvonalon haladt Kovalik is, amikor az átok sújtotta tengerészből, a Hollandiból önmagába szerelmes, s egyenrangú társ helyett föltétlen rajongót kereső operaénekest formált. A nyitány hangjai alatt a rendező pódiumra is vonultatta a frakkos James Rutherfordot, aki felé virágcsokrok repültek, akitől autogramot kunyeráltak, s aki végül magányosan távozott diadalmas vendégszereplése színhelyéről. Hogy aztán a Hollandi monológja alatt már otthonában lássuk viszont az énekest, amint önmagát nézi fölvételről a Hollandi szerepében meg mindenféle tapsviharokban hajlongva. A beállítás világos, átgondolt, ráadásul könnyen összekapcsolható Wagner minden mértéken felüli önimádatának zenetörténeti tényével. S mégis motoszkálhat a nézőben valami kellemetlen kérdés: vajon nem olcsóbb és szimplább megoldás ez a kelleténél? Mert ha elfogadjuk is – mégoly vérszegény – operatémának a hiú énekes és a hangfelvételek révén veszettül rajongó bakfislány eleve kudarcra ítélt kapcsolatát, azért a Hollandit a Hollandi énekesének megtenni – valahogy mégsem igazán lenyűgöző intellektuális és szakmai bravúr.

Határozottan erőteljesnek bizonyult viszont mindaz, amit az előadás megalkotói a „szerelmespár” köré kitaláltak. A némiképp emberkínzóan egyfelvonásos, ős­eredeti Hollandit ugyanis, amelynek halászfaluja ilyeténképp nem skót (mint a háromfelvonásos standard változatban), hanem norvég, olyan közegbe sikerült elhelyezniük, amely több ponton is rólunk szólt. Így mindjárt az első jelenet ilyen, egyszerre szellemes és elevenbe vágó képet kínált: Daland és matrózai egy maffiakormány válságtanácskozásának résztvevői gyanánt ültek az asztal köré, ahol egészen természetesnek hatott, hogy a főnököt bizalmas módon „Kapitányként” szólítják meg. Hogy ezt követően az elalvás ellen küzdő Kormányos dala szexuális erőszaktétel aktusaként jutott elénk, az már vitathatóbbnak tűnt, ám annál egyértelműbb telitalálatnak hatott a kórus (futball)szurkolói beállítása és beöltöztetése. Az ő jeleneteikben nyert igazi értelmet Horgas Péter hatalmas, megmászható-forgatható faváza, s nekik köszönhettük az előadás leginkább letaglózó képét: Daland norvég matrózainak-futballhuligánjainak és a Hollandi – nézőtérről felvonuló – kísértettengerészeinek végzetes találkozását. Ehhez a jelenethez képest a konzervatív nézők ugratásául színre vonszolt nyolc mosógép a Fonókórusban nem volt más, mint kötelező vagy legalábbis elmaradhatatlan rendezői grimasz.

A bevezetőben emlegetett fölfokozott várakozások értelemszerűen Fischer Ádám személyére is vonatkoztak, s a nagy karmester formálóművészete ezúttal is diadalt aratott. Az 1841-es egyfelvonásos verzió a feszültség pillanatnyi szintcsökkenése nélkül, egyetlen sodró lendülettel viharzott el felettünk, ám kár lenne elhallgatnunk a tényt, hogy az MR Szimfonikus Zenekar nyújtott már ki­egyensúlyozottabb és kevesebb gikszert hallató teljesítményt annál, mint amit az első előadás rádióközvetítését hallgatva, illetve a második előadás helyszínén ülve észbe vehettünk. Az ugyancsak a rádió kötelékébe tartozó kórust viszont még ennyi kifogás sem érhette.

A Fischer Ádám által Pestre invitált vendégénekesek közül a Daland apa- és maffiózófiguráját megformáló Peter Rose keltette a legmeggyőzőbb, azaz a leginkább helyénvaló benyomást. Alapjáraton átütő basszusa, egyszerre kedélyes és fenyegető jelenléte s kiállásának egész behemót bája többet adott egy szokványos operai alakításnál. Megkérdőjelezhetetlen hitellel létezett, ahogyan így élt előttünk Elisabet Strid Sentája is: hisztérikus kamasz lányként, állandó túlpörgésben, s végül csalódottságában dacosan visszatérve a hangfelvételek művi paradicsomába. Ám Strid hibátlan színpadi jelenléte az előadás végére némi vokális fáradtsággal társult, pedig Senta balladáját még gyönyörű formaérzékkel és hatalmas energiákat kiárasztva énekelte. Hasonlóképpen kimerülten ért szólamának végére Senta szárazföldi vőlegénye, e rendezésben szertelen játszótársa, az ambiciózus formát mutató Nyári Zoltán is.

A Hollandit éneklő James Rutherford korábban Hans Sachs szerepében kirobbanó sikert aratott a Müpában, ám most összességében érezhetően jóval halványabb teljesítményt nyújtott. Becsülettel elénekelte szólamát, s szorgosan tette, amit a rendezés rá kirótt, ám valamiképp hiányzott belőle a meggyőző erő, a jelentékenység, s pláne a kárhozottság, a nem evilági jelleg. Meglehet, épp a rendezőileg elgyengített figura vált Rutherford teljesítményének kárára. Hiszen mi démoni is lehetne egy hiú és magányos operaénekesben?

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 22.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.