Opera

Norvég alap

Wagner: A bolygó hollandi

Zene

A bolygó hollandi megérkezett a Budapesti Wagner-napok programjára, Kovalik Balázs elért pályafutása első Wagner-produkciójáig, a hazai közönség pedig öt év elteltével újra színről színre láthatott egy új Kovalik-rendezést – az immár hagyományos pesti Wagner-ünnep idei bemutatója a találkozások jegyében állt.

A rég várt találkozásokat azonban rendszerint fölfokozott várakozás előzi meg, s ilyenkor könnyen előre borítékolhatóvá válnak a reakciók: a lelkesültség csakúgy, mint a csalódás. Kovalik Balázs távolléte a pesti operaélettől okvetlenül ilyen fölfokozott várakozást keltett a közönségben, s hogy most új rendezésének fogadtatását nagyrészt előre kikövetkeztethető reakciók határozták meg, az alighanem többet árul el rólunk, nézőkről, mint a rendező aktuális teljesítményéről. Mégis akarva-akaratlanul hamis látszatot keltenénk, ha nem kalkulálnánk ezzel a tényezővel, amely legalább annyira hozzátartozik az operajátszás – s általában mindenféle előadó-művészet – lényegéhez, mint bármi, ami a színpadon vagy a zenekari árokban történik.

Kovalik Balázs mindenesetre most is nyugtalanítóan okos és imponálóan hatásos rendezéssel állt elő, s újfent bebizonyította, hogy az operai Regietheaternek változatlanul ő a leghivatottabb és egyetlen professzionális magyar művelője. Hogy e pozícióból A bolygó hollandi szerzőileg sugallt és hagyomány által szentesített értelmezését a rendező elutasította, az maga a papírforma, hiszen Wagner műveit a német iskola különösen erőteljes kritikával kezeli: az egyes művek megszólaltatását kérdőjelek kihelyezésével, sőt ellenállítások megtételével kísérve. A bolygó hollandi esetében ez a kritika a címszereplő alakjába belekomponált férfiúi és művész-önarckép narcisztikus jellegére mutathat rá, őszintétlennek és ellenszenves hímönzésnek jelezve a nőtől föltétlen önfeláldozást kikövetelő „megváltás” témáját.

Ezen a nyomvonalon haladt Kovalik is, amikor az átok sújtotta tengerészből, a Hollandiból önmagába szerelmes, s egyenrangú társ helyett föltétlen rajongót kereső operaénekest formált. A nyitány hangjai alatt a rendező pódiumra is vonultatta a frakkos James Rutherfordot, aki felé virágcsokrok repültek, akitől autogramot kunyeráltak, s aki végül magányosan távozott diadalmas vendégszereplése színhelyéről. Hogy aztán a Hollandi monológja alatt már otthonában lássuk viszont az énekest, amint önmagát nézi fölvételről a Hollandi szerepében meg mindenféle tapsviharokban hajlongva. A beállítás világos, átgondolt, ráadásul könnyen összekapcsolható Wagner minden mértéken felüli önimádatának zenetörténeti tényével. S mégis motoszkálhat a nézőben valami kellemetlen kérdés: vajon nem olcsóbb és szimplább megoldás ez a kelleténél? Mert ha elfogadjuk is – mégoly vérszegény – operatémának a hiú énekes és a hangfelvételek révén veszettül rajongó bakfislány eleve kudarcra ítélt kapcsolatát, azért a Hollandit a Hollandi énekesének megtenni – valahogy mégsem igazán lenyűgöző intellektuális és szakmai bravúr.

Határozottan erőteljesnek bizonyult viszont mindaz, amit az előadás megalkotói a „szerelmespár” köré kitaláltak. A némiképp emberkínzóan egyfelvonásos, ős­eredeti Hollandit ugyanis, amelynek halászfaluja ilyeténképp nem skót (mint a háromfelvonásos standard változatban), hanem norvég, olyan közegbe sikerült elhelyezniük, amely több ponton is rólunk szólt. Így mindjárt az első jelenet ilyen, egyszerre szellemes és elevenbe vágó képet kínált: Daland és matrózai egy maffiakormány válságtanácskozásának résztvevői gyanánt ültek az asztal köré, ahol egészen természetesnek hatott, hogy a főnököt bizalmas módon „Kapitányként” szólítják meg. Hogy ezt követően az elalvás ellen küzdő Kormányos dala szexuális erőszaktétel aktusaként jutott elénk, az már vitathatóbbnak tűnt, ám annál egyértelműbb telitalálatnak hatott a kórus (futball)szurkolói beállítása és beöltöztetése. Az ő jeleneteikben nyert igazi értelmet Horgas Péter hatalmas, megmászható-forgatható faváza, s nekik köszönhettük az előadás leginkább letaglózó képét: Daland norvég matrózainak-futballhuligánjainak és a Hollandi – nézőtérről felvonuló – kísértettengerészeinek végzetes találkozását. Ehhez a jelenethez képest a konzervatív nézők ugratásául színre vonszolt nyolc mosógép a Fonókórusban nem volt más, mint kötelező vagy legalábbis elmaradhatatlan rendezői grimasz.

A bevezetőben emlegetett fölfokozott várakozások értelemszerűen Fischer Ádám személyére is vonatkoztak, s a nagy karmester formálóművészete ezúttal is diadalt aratott. Az 1841-es egyfelvonásos verzió a feszültség pillanatnyi szintcsökkenése nélkül, egyetlen sodró lendülettel viharzott el felettünk, ám kár lenne elhallgatnunk a tényt, hogy az MR Szimfonikus Zenekar nyújtott már ki­egyensúlyozottabb és kevesebb gikszert hallató teljesítményt annál, mint amit az első előadás rádióközvetítését hallgatva, illetve a második előadás helyszínén ülve észbe vehettünk. Az ugyancsak a rádió kötelékébe tartozó kórust viszont még ennyi kifogás sem érhette.

A Fischer Ádám által Pestre invitált vendégénekesek közül a Daland apa- és maffiózófiguráját megformáló Peter Rose keltette a legmeggyőzőbb, azaz a leginkább helyénvaló benyomást. Alapjáraton átütő basszusa, egyszerre kedélyes és fenyegető jelenléte s kiállásának egész behemót bája többet adott egy szokványos operai alakításnál. Megkérdőjelezhetetlen hitellel létezett, ahogyan így élt előttünk Elisabet Strid Sentája is: hisztérikus kamasz lányként, állandó túlpörgésben, s végül csalódottságában dacosan visszatérve a hangfelvételek művi paradicsomába. Ám Strid hibátlan színpadi jelenléte az előadás végére némi vokális fáradtsággal társult, pedig Senta balladáját még gyönyörű formaérzékkel és hatalmas energiákat kiárasztva énekelte. Hasonlóképpen kimerülten ért szólamának végére Senta szárazföldi vőlegénye, e rendezésben szertelen játszótársa, az ambiciózus formát mutató Nyári Zoltán is.

A Hollandit éneklő James Rutherford korábban Hans Sachs szerepében kirobbanó sikert aratott a Müpában, ám most összességében érezhetően jóval halványabb teljesítményt nyújtott. Becsülettel elénekelte szólamát, s szorgosan tette, amit a rendezés rá kirótt, ám valamiképp hiányzott belőle a meggyőző erő, a jelentékenység, s pláne a kárhozottság, a nem evilági jelleg. Meglehet, épp a rendezőileg elgyengített figura vált Rutherford teljesítményének kárára. Hiszen mi démoni is lehetne egy hiú és magányos operaénekesben?

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 22.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.