Mi tagadás, már a közönség fizikai távolléte is tetszett volna neki, hiszen 1913-ban (miután kifütyülték, sőt, még pofon is ütötték egy híres-hírhedt berlini hangversenyen) így nyilatkozott: „Egy jegy csak arra jogosít fel, hogy tulajdonosa végighallgassa a koncertet, arra nem, hogy megzavarja az előadást (…) meghívott vendég, aki arra szerzett jogot, hogy végighallgassa a zenét, másra nem.” De főként persze annak örült volna, hogy az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál utolsó előtti estéjén Pierrot lunaire-je valósággal felfedeztető erejű előadásban szólalt meg, hála Vajda Gergelyék tehetségének.
A 21-et merészen kivágó Schönberg-ciklus az elmúlt bő évszázad során nem öregedett, nem klasszicizálódott, és hát nem is slágeresedett. Olyan avantgárd alkotás maradt, amelynek közvetítéséhez még ma is odakommentálhatja az egyszeri hallgató: „Mi ez a sz..??? Te jó isten!” (Megtörtént.) De éppígy kiválthatja az ámulatot is: senki példája után nem kajtató hangszerelésével, az előzetes várakozásokhoz nem igazodó atonalitásával, s nem utolsósorban a Giraud–Hartleben-féle verseket recitáló Sprechgesang révén. Az utóbbi kényes attrakció ezúttal a holdsminkű Molnár Annának jutott, s az izgalmas-nyugtalanító pódiumalkattal rendelkező énekesnő feladatát nemcsak hibátlan németséggel, de ami ennél sokkalta fontosabb: az expresszivitás – és a dekadencia – felső fokán teljesítette.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
