A huszadikból azóta múlt század lett, de az azért mégsem állítható, hogy a magyar közönség úgy általában szépnek tartaná, megkedvelte vagy akár elfogadta volna az operairodalom e többé-kevésbé kortársi részlegét. Aribert Reimann éppen 1978-as operája, a Lear például a papírforma szerint egyhamar nemigen válik népszerű darabbá minálunk: támadóan expresszív zenéjével, komor tragikumával és idegenszerűségével bizonyára sokan nem fognak megbarátkozni. És mégis: a Lear múlt vasárnapi bemutatója nemcsak az évad eddigi legnagyobb és legfontosabb, de egyszersmind legjobban sikerült operaházi vállalkozásának is bizonyult.
A produkció a müncheni ősbemutató hasonmását idézte elénk, s ez előzetesen egyszerre tűnt szokatlan, kockázatos és reményteljes próbálkozásnak. Azt a 38 esztendővel ezelőtti premiert Dietrich Fischer-Dieskau vitte diadalra a címszerepben, s alighanem lehetett abban némi szerepe Ókovács Szilveszter Fischer-Dieskau iránti indokolt rajongásának, hogy főigazgatói látókörbe került ez a hajdani előadás. Jó, hogy így történt, mert ennek révén végre Budapesten is bemutatkozhatott egy Jean-Pierre Ponnelle-rendezés. Igaz, már csupán posztumusz, merthogy Ponnelle nemcsak nagymestere, de mártírja is az operarendezésnek: 1988-ban, egy ugyancsak müncheni Carmen-bemutató előkészületei során a rendező a lehető legszerencsétlenebb módon belezuhant a zenekari árokba. Lear-rendezését és díszleteit, valamint Pet Halmen jelmezeit Pesten Anger Ferenc és Zöldy Z Gergely rekonstruálta, s kettőjük alázatos igyekezetét dicséri, hogy a színpadon most felismerhetővé válik – és elevennek bizonyul a kópiaprodukció.
Ponnelle a tolakodás nélküli s mégis majd’ mindig revelatív erejű operarendezés géniusza volt, s ez most az operaházban is érzékletesen megmutatkozott. Ahogy a színháziasság megannyi tüntető jelzése elidegenítő hatás helyett inkább az előadás hőfokát emelte; ahogy egy-egy operaszínészi gesztusba (még az angeri áttét közbejöttével is) jószerint belefért a shakespeare-i tragédia totalitása; ahogy a cselekmény félelmes meselogikája komor és megindító színpadi rítussá alakult a szemünk előtt – utólag is mind-mind Ponnelle rendezői nagyságát igazolta.
S mindez persze hatásosan érvelt az idén nyolcvanesztendős s a tapsrendben frissen megjelenő Aribert Reimann műve mellett is. „Soha ne nézz a rézfúvósokra, bátorításnak fogják venni!” – eme mélyen praktikus tanácsot adta Richard Strauss kora és a jövendő karmestereinek, ám Reimann operájánál ez a metódus hasznavehetetlen: a Lear sötét világát ugyanis a rezesek, valamint az ütősök dominálják. Ez mégsem válik monotonná, részint, mivel igazi színházi zenét hallunk tőlük, részint mert Cordelia és az apja kegyéből ugyancsak kivetett Edgar szólamát félreismerhetetlenül lírai kíséret vezeti fel és öleli körül. E szoprán és kontratenor szólam egymással rokon hangzásvilágot képvisel, kiemelve a két tiszta és fiatal alakot az oly sötét alaptónusú tragédiából.
A minden szempontból megterhelő címszerepet az izlandi basszbariton, Tómas Tómasson játszotta: komoly énekesi erőt bizonyítva, olykor Fischer-Dieskau hangját felidézve, s az első pillanattól az utolsóig eredendően tragikus alakként társai fölé magasodva. A kétszeres Tamás mellett az előadás másik hőse a szegény Tamás, azaz Edgar alakítója, Matthew Shaw volt. Az amerikai kontratenor egyrészt megejtő szépséggel és biztonsággal intonálta nehéz és helyenként keleties színezetű szólamát, másrészt pedig színpadi jelenlétét imponáló profizmus, azaz a közönségre mindenkor zsigeri hatást gyakorló működés jellemezte. A magyar énekesek és a külhoni vendégművészek egyesült csapatából majdnem mindenki említést érdemelne: az ugyanitt korábban Tannhäuser szerepében is sikert arató s ezúttal Edmundként intrikáló Frank van Aken, a hallgató és szerető Cordelia szerepére szinte az utolsó percben ideutaztatott Caroline Melzer s a két gonosz nővért kellően erőteljes eszközökkel megformáló Bátori Éva (Goneril) és Rálik Szilvia (Regan). S említtessék a prózai szerepben fellépő Káldi Kiss András is, aki borús fanyarságával és remek figurájával mindahányszor súlyt adott a Bolond – vonósnégyessel kísért – szavainak.
A vezénylő Stefan Soltész nem félt a rezesekre nézni, s miközben az árokban meg a balszéli páholyban teljes intenzitással szólt a zenekar, még az énekesekre is jutott a figyelméből. Persze az nemcsak Soltész érdeme, hogy ezúttal egyetlen énekes hangja sem rekedt az – olykor valóságos és helyénvaló – zenekari orkán mögött: Reimann emberi hang iránti fogékonyságát dicséri az az érzékeny egyensúly, amely még a legzajosabb pillanatokban is megőrzi számunkra az énekszólamok hallhatóságát. S egyszer végre méltassa a kritikus az előadások nélkülözhetetlen és láthatatlan közreműködőjét, a súgót is! A tapsrendből többen is kihajoltak, hogy kezet szorítsanak a súgólyukban rezideáló szakemberrel: nem vitás, ez a bemutató az ő sikere is volt.
Magyar Állami Operaház, január 30.
