Pár éve a holland bulvársajtó szörnyülködött e különös eseten. A férfi motivációit nem tárgyalták a lapok, ám nem kizárt, hogy azok közé tartozott ő is, akik megmagyarázhatatlan kényszert éreznek, hogy ugyanazt a zeneszámot hallgassák, szinte a végtelenségig ismételgetve.
Rákattanás
Így van ezzel a 40 éves Angéla is, aki már régóta fejhallgatót használ, hogy ne kergesse őrületbe közvetlen hozzátartozóit, de egyszerűen képtelen arra, hogy „normálisan” hallgasson zenét. „Ha felfedezek valami nekem tetszőt – mondja –, hosszú ideig csak azt hallgatom, egymás után, végtelenszer. Nem szeretem a csöndet magam körül, mindig szólnia kell valaminek, de csak annak az egynek… Néha egy-egy nyitány áll be, vagy egy ária, az első ilyen a Bolero volt, még tizenévesen.”
A jelenséget 2011-ben a montréali McGill Egyetemen laboratóriumi körülmények között is megvizsgálták. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy milyen testi folyamatok történnek ilyenkor. A kísérletben részt vevők agyműködését PET-MRI képalkotó eljárással figyelték meg zenehallgatás közben. Arra kérték őket, nyomjanak meg egy gombot, amikor a legjobban élvezik a művet, libabőrösek lesznek vagy izgalomba jönnek. Az eredmények azt mutatták, hogy a „csúcspillanatokat” megelőzően dopamin hormon szabadul fel, ami olyan pozitív hatások idején aktiválódik, amikor egy jelző inger megjelenését követően jutalomra számíthatunk. A kutatás egyik vezetője, Valorie Salimpoor szerint a zene csúcspontjait neurokémikusan erősíti az agyunk, ezért akarjuk újra meg újra meghallgatni. Vagyis tulajdonképpen ugyanaz történik, mint a kábítószerek esetében. Ezek után nem csoda, hogy az amerikai sajtóban megjelent a zeneaddikció fogalma.
„Az nem újdonság, hogy dopamin szabadul fel zenehallgatás közben – mondja Gerevich József pszichiáter –, ám az addikció fogalomkörét és gyakorlati megnyilvánulásait ismerve csupa kétely fogalmazódik meg bennem. Az addikciónak két jellemzője van: a kötődés, illetve a ráfordított idő, de ebben az értelemben nagyon sok hasznos elfoglaltság is addikciónak minősülhet. Ezek a tevékenységek akkor tekinthetők kórosnak, ha a megszokott élettevékenységeket, munkát, tanulást, emberi kapcsolatokat, regenerációra fordított időt megzavarják. Ha nem, akkor egyszerűen önkényes döntésen múlik, hogy mely huzamosan végzett aktivitást tekintjük kórosnak, és melyet nem.”
Becsípődés
Noha az évtized elején Brian Primack, a Pittsburghi Egyetem kutatója arra a következtetésre jutott, hogy azok a tinédzserek, akik idejük nagy részét zenehallgatással töltik, könnyebben lesznek depressziósak, azt ő sem állította, hogy a zenét kellene ezért hibáztatni, vagy hogy a zenének káros hatásai lennének. Még akkor sem, ha valaki százszor is képes ugyanazt a zeneművet újra és újra meghallgatni. Jóval érdekesebb, hogy milyen zene az, és miért éppen az, ami „becsípődik”. Stachó László zenepszichológus szerint ennek az lehet az egyik oka, ha a zenéhez zenén kívüli emlékek kapcsolódnak, bár itt tulajdonképpen csak egy egyszerű asszociációról van szó, ami nem elhanyagolható, de mégsem a „zenén belülről” jön. Ez esetben az az elsődleges, hogy a hallgató mennyire érti a zenét. „A zeneértés nem pusztán azt jelenti, hogy a hallgató tisztában van a zenemű formaszerkezetével, vagy tudja, hogy milyen hangnemben van, milyen akkordok vannak benne, s így tovább. Noha ez hasznos tudás, a valódi zeneértéstől még igen távol áll, mivel az csak akkor jöhet létre, ha a hallgató zenehallgatás közben képes átérezni az élményt. Úgy vélem, ez a valós idejű átérzés a zeneértés sine qua nonja, és ez független a képzettségtől. Tudom, hogy ez így elég ellentmondásosan hangzik, de mégiscsak arról van szó, hogy egy érzelmi megnyilvánulás teremti meg az értelmet, a megértést. Ha valaki gyakran hall valamilyen zenét, legyen az egy barokk szerző műve, vagy akár az aktuális mainstream popzene, viszonylag rövid idő alatt kialakul a fejében egy ezzel kapcsolatos kognitív szabályrendszer. Vagyis az agy minden pillanatban meg fogja tudni jósolni, persze nem tudatosan, hogy mi után milyen valószínűséggel milyen zenei megoldás következik. Az ilyen pillanatnyi bejóslás és annak beteljesülése – vagy épp be nem teljesülése – sajátos agyi és emocionális izgalmat teremt, s ez adja a zeneértés egy nagyon fontos rétegét. Például sok klasszikus zenész gyakran ezért, és nem valamiféle sznobság miatt nem élvezi annyira a könnyűzenét. Ők egyszerűen semmiféle ilyesfajta szellemi kalandot nem találnak benne.”
Stachó szerint a zeneértés és a zene megkedvelése egyaránt az ismétlődésen alapul, s e tekintetben is döntően a gyerekkori élmények dominálnak, bár ez nem azt jelenti, hogy a korai élmények, emlékek hatásán később nem lehet már változtatni. Ha sokat hallgatunk valamit, akkor a zenét generáló szabályrendszer is rögzül bennünk. „Ráadásul, ha még szabadon is mozoghatunk a zenehallgatás közben, mint például a zseniális Kodály-tanítvány, Kokas Klára által kidolgozott gyerekfoglalkozásokon, akkor a legbonyolultabb zenéket is nagyon hamar, akár néhány meghallgatás után is könnyen megkedveljük” – állítja a zenepszichológus.
A lélek legmélye
„Zenehallgatáskor mindig arra az egyre tudok koncentrálni, nem szeretem a variációkat, megnyugtat az állandóság, különösen az, hogy pontosan tudom, melyik hang után melyik jön” – mondja Angéla. „Én ezt úgy szoktam megfogalmazni – magyarázza Stachó László –, hogy ilyenkor mindig van egy horgony, egy-egy olyan mozzanat abban a zeneműben, ami miatt újra és újra meg szeretnénk hallgatni. Az persze teljesen eltérő, hogy kinek mi ez a horgony, ugyanúgy lehet ez egy bizonyos zenei karakter, vagy éppen egy harmóniai megoldás – mondjuk, egy izgalmas disszonancia –, de ezt megragadni, különösen megmagyarázni ugyanolyan nehéz, mint bármilyen más érzelmi kötődést.”
Gerevich József másféle lelki okokra is rámutat: szerinte egy zeneszám gyakori meghallgatásának az esetek többségében az a magyarázata, hogy a zene a lelkünk mélyebb rétegeiből olyan érzéseket, esetleg emlékeket, gondolatokat hív elő, „amelyek élettörténetünkben és személyiségünkben nagy jelentőséggel bírnak, és ez dopaminfelszabadulást, illetve eufóriát idéz elő bennünk”.
A szakemberekhez hasonlóan Angéla is kizártnak tartja, hogy baja származhatna abból, hogy sokszor hallgat meg egy zeneszámot. „Egyszerűen csak élvezem, de nem gondolnám, hogy mindez kóros belső kényszerből fakadna” – mondja, majd hozzáteszi, hogy az efféle zenehallgatás nemhogy gátolná a napi tevékenységében, inkább segíti, legyen szó sportról vagy éppen házimunkáról.
Nehéz elképzelni, hogy ugyanez a zenehallgatási módi az írói alkotómunkát is serkentheti, Dragomán György esete mégis ezt látszik alátámasztani. A fehér király írója ugyanis csak úgy tud dolgozni, hogy közben szól a zene, méghozzá ugyanaz, végtelenre állítva. „Minden a walkmannel kezdődött, egy kis piros Philips volt, nem igazi Sony, de arra jó volt, hogy folyamatosan hallgatni tudjam rajta a Metallica Master of Puppets című lemezét. Az a lemez lett a szobám, abban laktam, olvasás közben is hallgattam, valahogy kiszűrődött és csenddé vált, de közben mégiscsak ott volt. Ez jó másfél évig tartott, ez alapozta meg a későbbi szenvedélyt” – idézi fel Dragomán György az ifjúkorát, amikor felfedezte ezt a különös állapotot. „Aztán, amikor írni kezdtem, és nem volt rendes dolgozószobám, újra visszatértem a zene teremtette magánterekhez. Nagyon korán szereztem egy digitális lejátszót, onnan kezdve meg lehetett oldani, hogy csak egyetlen számot hallgassak, vagy akár egyetlen szám részletét, az lett a csendem, úgy írtam, vagy gondolkoztam íráson, hogy ezt zártam magamra – mondja, hozzátéve, hogy a módszer azóta is működik. „De a zeneválasztás esetleges és tudattalan, ha megtalálom, hetekig, hónapokig képes vagyok használni, és néha még évek múlva is visszatérek hozzá. Bármi lehet a Bad Religiontől Händelig, Tom Waitstől Thy Catafalque-ig. Hosszú listáim vannak az úgynevezett munkazenékből: Elgar, Muzsikás, Exuma, Forest Swords, van, amit évszámra nem veszek elő, később megrögzötten hallgatom hetekig.”
| Fejben dől el Dr. Czéh Boldizsár agykutatót, a Pécsi Tudományegyetem oktatóját kérdeztük a zene és az agyműködés kapcsolatáról. Magyar Narancs: Befolyásolja a zenehallgatás az agyműködésünket? Czéh Boldizsár: A legteljesebb mértékben, hiszen erősen hat az érzelmeinkre. Gondoljon arra, hogy milyen hátborzongató tud lenni egy krimi zenéje, vagy arra, hogy egy szomorú daltól milyen melankolikussá válhatunk. Más zene viszont serkentheti a kreativitásunkat, lendületet, tempót adhat tevékenységeinknek – ezt jól tudja mindenki, aki sportolás közben zenét hallgat. De ennél is jobb, ha valaki aktívan műveli a zenét. A zenélés olyan, mint egy agyi aerobik, szinte az összes agytekervényünket megmozgatja, s egyre nyilvánvalóbb, hogy a zenetanulás közvetve más képességekre is jótékony hatást gyakorol. Különösen az együtt zenélés, ami kiválóan fejleszti az együttműködés készségét. MN: Másképp dolgozzuk fel a zenét, mint az egyéb zajokat? CB: A zaj monoton vagy véletlenszerű, kaotikus, míg a zene ritmikus, tagolt és matematikailag rendezett, akár a legtöbb biológiai rendszer. Ritmusa van a járásunknak, a beszédünknek, agyunkban az idegsejtek is ritmusosan működnek: agyi aktivitásunk során ritmikus elektromos hullámok képződnek. A hangszerek keltette ritmikus hanghullámok a fülünkben szinte összefonódnak az agyunk ritmikus elektromos hullámaival, erre a zaj nem képes. Az agy minden érzékelése során – legyen az hallás vagy látás – keresi a szabályszerűségeket, a rendezettséget, mert azt könnyebb felfogni, könnyebb megérteni. A rendezetlen információ, a zaj általában idegesítő, jobb esetben ki tudjuk kapcsolni, és egy idő után már észre sem vesszük. MN: Mitől függ az, hogy milyen minőségű zene hat ránk? Ez csak tanulás kérdése, vagy létezik más magyarázat is erre? CB: A tanulás sokat számít, egy zeneileg képzett ember nyilván másfajta zenéket szeret, mint az, aki csak a lakodalmakban találkozik a zenével. De úgy tűnik, mindez a személyiségtől is függ. Léteznek vizsgálatok, amelyek arra utalnak, hogy különböző karaktervonások határozzák meg, hogy ki milyen zenét kedvel. MN: Segíthet-e a zenehallgatás a stresszoldásban? CB: A zenehallgatás az egyik legjobb, leghatékonyabb stresszoldó, akár még fájdalomcsillapító hatású is lehet. Bizonyított, hogy csökkentheti a stressz során termelődő stresszhormonok szintjét a vérünkben, elsősorban a kortizolét. Érdekes módon hasonló hatásúak a természeti hangok is, például a vízcsobogás, a madárcsicsergés vagy a lassú hullámverés. MN: Régóta tudják, hogy dopamin aktiválódik zenehallgatás közben? CB: A szakirodalomban körülbelül tíz évvel ezelőtt számoltak be az első tudományos vizsgálatokról – először japán kutatók foglalkoztak a témával. A felfedezés tulajdonképpen nem volt meglepő, hiszen a kellemes érzéseket szinte mindig dopamin felszabadulása kíséri. MN: Lehetnek-e ennek káros hatásai? CB: A természetes úton kialakuló boldogságérzés és az ennek kapcsán felszabaduló dopamin nem káros, sőt, jót tesz. A probléma ott kezdődik, amikor ezt a boldogságérzést elkezdjük hajszolni, vagy mesterséges élvezeti szerekkel, például amfetaminnal vagy kokainnal serkenteni a dopaminfelszabadulást. Az ilyesmi komoly problémákhoz és élvezetiszer-függőséghez vezethet. Extrém esetben a zenehallgatás is egyfajta függőséggé válhat, ugyanúgy, mint az internetezés vagy a kényszeres vásárlás. |
