Hajótörés – rendszerint efféle baleset következtében kerül az ember fia vagy lánya lakatlan szigetre, s bosszantó stílszerűséggel épp ilyesmi fenyegette a Moltopera társulatának Haydn-bemutatóját is, amelyből az utolsó előtti pillanatban dőlt ki az énekesi kvartett baritonja. Helyére azonban beugrott az addig csak moderátornak ígérkező társulatvezető, Ágoston László, s bár ő a kottát mindvégig a kezében tartotta, ettől eltekintve (helyesebben ezzel együtt) az előadás egyik legoldottabb, hangban és játékban legmegbízhatóbb alakítását nyújtotta. Pedig az Eszterháza számára komponált 1779-es operácska most egyebekben is tehetséges és rokonszenves fiatal előadókra talált, akik a díszletkockák szorgos rakosgatásától az érthetően artikulált magyar nyelvű éneklésig mindent elkövettek, hogy a búsan induló, de annál derűsebben végződő mű megéljen a lépcsőházi helyszínen. Merthogy a bemutató az úgynevezett Királylépcső aljában zajlott, miközben a közönség a lépcsőfokokon elhelyezett, pontlevonásra késztetően haszontalan párnaszerűségeken próbált valaminő zsibbadásmentes testhelyzetet felvenni. A Geréb Zsófi által rendezett produkció becsülettel és sikeresen küzdött meg azért, hogy a néző ültében-kuporogtában is felülemelkedjen a körülményeken, és bevonódjon a szerelemérzés változatait és az elszakítottság állapotát jelenetező játékba. Az erőfeszítésekből és egyúttal a sikerből a révkalauzoknak öltöztetett hangszeres közreműködők kicsiny csoportja is kivette a maga részét, hiszen Tőri Csaba vezényletét követve a zenekar mindvégig formás és kulturált kíséretet biztosított a játszó személyek számára. S ha akadt is félúton kifáradó és érdeklődését vesztő kisgyermek a lépcsőn, azért mi, felnőttek értettük és hozzá még élveztük is a Moltopera közhelymentes, friss és a műfaj iránt elkötelezett előadását.
Magyar Állami Operaház, november 23.
