Magyar Narancs: A klezmert leginkább ti hoztátok be a köztudatba, a zenei színpadokra, fesztiválokra – ez a Zsidó Nyári Fesztiválnak is adott egy lökést. Volt olyan szerepe a klezmernek, hogy elfogadtassa a kisebbségi kultúrát, amiből származik?
Jávori Ferenc: Amikor a Zsidó Fesztivál megindult, akkor a Budapest Klezmer Bandnek már neve volt. A klezmerzene szerves része lett a magyar kulturális életnek. Remek produkciókat hoztunk létre már a fesztivál korai szakaszában, mint például a Klezmer szvit a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, ami 4000 embert érdekelt, azután közös estet hoztunk létre a Muzsikással és Sebestyén Mártával, majd Roby Lakatossal. Ezek rendkívüli zenei csemegék voltak annak idején. De mi nem csak koncertzenekar vagyunk. A Madách Színházban mutattuk be 1996-ban a Hegedűs a háztetőn című musicalt, több mint 200 alkalommal ment, vagy 200 ezer ember látta, azután Győrben mutattuk be a Purim vagy a sorsvetés című klezmerbalettet. Ezzel, azt lehet mondani, meghódítottuk a világot, hiszen több mint 220 alkalommal játszottuk, a felét külföldön.
MN: A szülővárosodban, Munkácson az első voltál, aki holokauszttúlélők gyerekeként jött világra. Tudtál beszélni a vészkorszakról a szüleiddel? Mert a túlélők sokszor a hallgatás falát vonták maguk köré.
| ||
JF: Nekem e tekintetben „szerencsém” volt. Már az is, hogy itt ülök, szerencse, hiszen édesapámat 43-ban elvitték a Don-kanyarba munkaszolgálatra, 44-ben az édesanyámat Auschwitzba. Mind a ketten megjárták a poklok poklát, apám 2000 kilométert gyalogolt haza, mamám meg Auschwitzból jött haza.
A szüleimre mindig óriási tisztelettel néztem, hogy nem azon gondolkodtak, ami történt, hanem elkezdtek élni, családot alapítani. Emlékszem, amikor ünnepeltük a zsidó ünnepeket – népes, nagy családunk volt, az édesanyámnak is volt két túlélő testvére –, körülültük az asztalt, de nem éreztették, hogy mi történt pár évvel azelőtt. Bennünket, gyerekeket biztonság és szeretet vett körül. A nevelésünkben a megtörtént embertelenségek adagolása emberien zajlott, csak fokozatosan ismertük meg azokat a dolgokat, amik velük történtek. A szüleimben nagy empátia volt a gyerekeik iránt, pedig nem olvastak ilyen szakirodalmat. Magyarországon hallottam olyan esetekről, hogy 20-25 éves korában tudta meg valaki, hogy mi történt a szüleivel, sokan még a zsidóságukat is titkolták. Én szinte születésemtől kezdve tudtam, ki vagyok, ki a családom. Nekem természetes volt, hogy zsidó családban élek, nevelkedem, megtartom a zsidó ünnepeket, próbálom megismerni a zsidó kultúrát. Nagyon egészséges nevelést kaptam.
MN: Amihez hozzátartozott, hogy az első adandó alkalommal kaptál egy zongorát a szüleidtől.
JF: Hatéves koromban a mamám úgy érezte, hogy van affinitásom a zenéhez, mondta a papámnak: Jenő, a gyereknek kell venni egy zongorát! Egy rozoga orosz Ukrajna pianínót kaptam. A munkácsi zeneiskolában egy Spitzer nevű igazgató fogadott, zongorázni akartam. De a Spitzer bácsi félig komolyan, félig viccesen azt mondta, hogy inkább hegedüljek, mert hegedűvel könnyebben lehet menekülni.
MN: Ha most kezdenéd, akkor is a zongorát választanád? A klezmerben a hegedű sokkal inkább szólóhangszer.
JF: Igen. A zongora húzza magához a szívemet, lelkemet. Nemcsak azért, mert dallam- és harmóniahangszer, hanem mert mindig jobban tudtam magamat érzelmileg kifejezni rajta. Szerencsém volt, mert hét év zongoratanulás után így is azon a szinten voltam, mint a hegedűn.
MN: Hogyan zajlott le az a folyamat, hogy megismerted a klezmert, és el is köteleződtél mellette? Egyáltalán, mennyire volt akkoriban ismert a műfaj?
JF: Engem ebbe a világba Galambosi Gyula avatott be. Tizenhat éves lehettem, akkor már az Ungvári Konzervatóriumban tanultam. Sétáltunk Munkács főutcáján a barátaimmal, a Csillag étteremből hegedűszó szűrődött ki. Bementünk a kerthelyiségbe, ahol egy cigányzenekar játszott, elöl a prímás. Fantasztikusan hegedült. Nagyon szép fordulatokkal, dallamosan, szívbemarkoló volt. Nekem abszolút idegen dallamokat játszott. Odamentem hozzá, kérdezte, hogy ki vagyok. Mondta, hogy ismeri a papámat, szokott nála vásárolni. Kérdeztem: Gyula bácsi, mi ez, amit játszott? Mondta, hogy zsidó zene. Kiderült, hogy az apja még az első világháború előtt játszott egy közös zsidó-cigány zenekarban. Munkácson akkoriban még voltak klezmerzenészek, esküvőkön játszottak. Délelőtt az egyik még cipész volt, a másik bádogos, de este összejöttek, az egyik elővette a brácsát, a másik a hegedűt. Csatlakozott hozzájuk két-három cigány muzsikus. Gyula is az apjától tanulta meg ezeket a dallamokat. Elhívott magához, vittem a füzetemet, és lejegyeztem, amit játszott. Sokáig jártam hozzá, el voltam ájulva, hogy ez milyen érdekes zenei világ. Ismertem zsidó dallamokat, de csak azokat, amiket a purimon vagy más ünnepen hallottam, és azok énekek voltak, ez viszont hangszeres zene volt. Mikor Nagyszőllősön dolgoztam zenetanárként hét évig, akkor is találkoztam egy cigányprímással, intuitívan éreztem, hogy fogom használni, amit lejegyeztem.
MN: Elég fonák helyzet, hogy kettős identitással, egy ide-oda ráncigált országrészből települtél Magyarországra.
JF: Az édesapám élete úgy zajlott, ahogy a régi anekdota meséli. Megszületett a Monarchiában, iskolába járt Csehszlovákiában, dolgozott Magyarországon, és nyugdíjba ment a Szovjetunióban. Miközben persze ki sem mozdult Munkácsról. Közben az apám megtanult csehül, magyarul, oroszul, vele magába szívott egy kis kultúrát, de végig egy városban maradt.
MN: Mi volt a fő oka annak, hogy áttelepültél Magyarországra?
JF: Tulajdonképpen prózai ok: a húgom ide jött férjhez, és a család együtt akart maradni. Tizenkilenc évesen megismerkedett egy magyar fiúval. Akkoriban már zajlott egy nagy kivándorlási hullám Izraelbe és Amerikába, Ausztráliába és Németországba. Lehet, hogy én is ezek közül valamelyik országban kötöttem volna ki, Los Angelesben lakott az egyik nagybácsim. Mehettünk volna oda is. A mi rokonságunkból mindenki elment Izraelbe vagy Amerikába. A húgom már itt volt 68-ban, mi végül 75-ben települtünk át. Hosszú volt a bürokratikus tortúra.
MN: Hogyan lett a füzetedben lapuló klezmergyűjtésből zenekar?
JF: A Budapest Klezmer Band két forrásból táplálkozik, az egyik a saját, főleg a Galambositól lejegyzett dallamok, a másik egy Mojszej Beregovszkij-féle gyűjtés. Kijevben dolgozott a húszas-harmincas években, fantasztikus kutató volt, öt kötetben jelentette meg a zsidó hangszeres népzenei gyűjtését. Egy idő után ez feledésbe merült, amibe biztos belejátszott a Sztálin alatti antiszemitizmus. Azután 89-ben az egyik kötetet újra kiadták. Benne százötven, egész pontosan dokumentált, eredeti hangnemben lejegyzett gyűjtés Ukrajnából és Moldovából. Ez a klezmerzenészek bibliája, ebből sok számot használtam fel. Érdekes, hogy a gyűjteményben szereplő több dallamot a Muzsikás együttes tagjai is megtalálták erdélyi gyűjtőútjaik során.
MN: Milyen szempontok szerint alakítottad a zenekart?
JF: A klezmer újjászületése a nyolcvanas években kezdődött Amerikában, főleg kelet-európai származású zenészek által. 88 táján voltam Amerikában, és vettem két lemezt: az egyik a bostoni Klezmer Conservatory Band, a másik a New York-i Kapelye, mindkettő befutott zenekar volt már akkor. Jött egyik szám a másik után, és nekem ismerősek voltak, mert ezeket Gyula nekem eljátszotta. Nagyon jó feldolgozásban, nagyon jól szóltak. Arra gondoltam, te jó isten, itt van nekem ez a hatalmas gyűjtés, és itt a Beregovszkij, és nem kezdek vele semmit! 89-ben megalakult a Zsidó Kulturális Egyesület Raj Tamás rabbi vezetésével, illetve megismerkedtem Bob Cohen amerikai zenésszel, aki itt volt Magyarországon, és ők biztattak, hogy nekem ápolni kell ezt a kincset. Kiderült, hogy Magyarországon ez ismeretlen volt, feledésbe merült. Missziót éreztem, hogy ezzel foglalkozzak. Elővettem a feljegyzéseimet, és felkerestem egy-egy muzsikust. Akkoriban az Operettszínház zenekarában hegedültem. Első nekifutásra tizenegy tagú zenekart szedtem össze, a saját gyűjtésemből hangszereltem számokat. A Fészek Klub fűtetlen pincéjében játszottunk. 92-ben a Harmonia Mundi, egy francia kiadó hallott valahol felőlünk, egyik producerük meghallgatott a próbán, és rendelt egy lemezt. Ez nekünk óriási dolog volt. 16 számot vettünk fel kelet-közép-európai klezmertémákból. Majdnem 20 országban volt kapható, miután megjelent. Emlékszem, hogy amikor Bécsben koncerteztünk, az első lemezbolt kirakatában, ami utunkba esett, ott volt a lemezünk, akkor még Budapester Klezmer Bandnek hívtak bennünket. Viszont éreztem, hogy ez még nem teljesen az, amit szeretnék. Inkább csak utánozni próbáltuk az amerikai zenekarokat.
MN: Tehát az Amerikában lezajlott revival volt a példaadó?
JF: Igen, de már saját hangzást szerettem volna elérni. 93-ban kaptam egy nagyon jó szerződést Németországba egy szalonzenekarra, ami nem járt egész napos munkával. Magammal vittem a gyűjtéseket, és minden délelőtt dolgoztam a hangszereléseken. Akkor már héttagú zenekarban gondolkoztam. Nagyjából kétlemeznyi anyaggal a tarsolyomban tértem haza egy év múlva. Három alapító tagra a továbbiakban is számítottam; a klarinétos, a harmonikás és a bőgős maradt. Akkor csatlakozott hozzánk Illényi Katica és további két tag. 95-ben jelent meg a második lemezünk. Éreztem, hogy elkaptam a fonalat, nagy sikert arattunk, és sok felkérést kaptunk itthon és külföldi fesztiválokon. A nagy áttörés a Hegedűs a háztetőn című darab volt. Utána már nem volt megállás.
MN: Mennyire kellett az új tagoknak a klezmerzene jellegzetes vonásait megtanítani?
JF: Szerencsém volt, hogy ilyen társakra találtam, nélkülük ezt a 25 évet nem tudtam volna végigcsinálni. A fantasztikus klarinétos, Kohán István, a briliáns hegedűs, Gazda Bence, a csodálatos harmonikás, Nagy Anna, a kitűnő harsonás, Barbinek Gábor, a remek, zeneileg magas szintű bőgős, Máté László és a kreatív és fantáziadús dobos, Vég Balázs. Úgy megyünk fel a színpadra, mint egy családi közösség. Azt szoktam mondani, menjünk játszani egy jót – nem arra gondolunk, hogy ez egy meló. Vannak régi felvételeim, Pisti, Bence, Ancsa ezeket meghallgatták, mert megmagyarázni úgysem lehetett volna, erre a játékra rá kell érezni. Pistinek, aki klasszikus zenész, azt mondtam, hogy „hützpe”, ebből induljon ki. Ez jiddisül azt jelenti, hogy szemtelen, merthogy most nem klasszikus zenét, nem Mozartot játszik. Adtam neki Giora Feidman-felvételeket, és rögtön ráérzett erre a stílusra. Jelenleg ő a világ egyik legjobb klezmerklarinétosa, a lelkét is beleadja. Pisti meg Anna az első pillanattól kezdve velem vannak, ők alapító tagok a zenekarban. Bencének világéletében az volt a vágya, hogy ebben a zenekarban játszhasson – és szerencséje volt…
A Zsidó Kulturális Fesztivál eseményeit augusztus 30. és szeptember 6. között tartják a Dohány utcai és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, illetve a Wesselényi utcai Goldmark teremben.
