Visszhangja éppoly átütő volt, mint a hangvétele – a New Musical Express szerint a Beatles, a Rolling Stones vagy Bob Dylan ennél halványabb első albummal jelentkezett, nagyságrendben legfeljebb a Doors, a Who, Jimi Hendrix vagy a Velvet Underground bemutatkozásához mérhető. Vagyis az elementáris élmények magaslataihoz – hogy pontosak legyünk.
Hogy ez miben öltött testet, az keményebb dió. Pattinek mindig is fontos volt, hogy reflektáljon befolyásaira: az irodalomban (Rimbaud-tól Burroughs-ig) és a rockban (Them, Stones, Doors, Dylan, Hendrix, avantgárd és garázszenekarok és a többi) egyaránt. Ugyanakkor olyan eredeti és friss hangot ütött meg, amibe bármiféle főhajtás simán belefért. Lényeg a lényeg: a Horseson olyan zsigeri módon fonódott össze a spoken word és a rock ’n’ roll, amitől méltán fogott padlót a sokat látott New York-i punkszíntér.
Patti Smith huszonkilenc éves volt akkor.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a későbbi lemezei még élvezetesebbek (az 1978-as Easter számomra is), de ez egy öltést sem slankít azon, hogy a Horses megkerülhetetlen volt – s maradt. Minden idők egyik legjobbja.
A Spin top 100 alternatív albumának sorában a hatodik helyen végzett 1995-ben, míg a Big O magazinnál ugyanekkor a csúcsra került. A New Musical Express 1985-ben tizennyolcadikként hozta ki, és bányászhatnánk tovább, de lépni kell. Egészen 2015-ig.
Mikor is az év elképesztő híreként napvilágot látott, hogy a 40. évforduló alkalmából Patti Smith Horses-turnéra indul; útba ejtve a méretében és hangulatában egyaránt ideális ljubljanai Križanke kolostor udvarát. Álmodni sem mertem volna jelképesebb helyszínről az albumot indító sorhoz: „Jézus meghalt valakinek a bűneiért, de nem az enyémért”.
Mindenféle parádé (füstök, díszletek) nélkül kezdett bele Patti. Az 1975-ös brancsából a gitáros Lenny Kaye és a dobos Jay Dee Daugherty maradt vele, de a basszusgitáros Tony Shanahan is húsz éve kíséri. A billentyűs Richard Sohl 1990-ben meghalt – őt most (a három évvel ezelőtti Banga albumon is szereplő) Jack Petruzzelli pótolta. Szóval, ami a felállást, de legalábbis a hangszereket illeti, az éppen úgy festett, mint ’75-ben. Ám még annál is „úgyabbul” szólt.
Mire a Free Money-hoz értünk, már tisztességesen „lángba borult” a Križanke, de aztán a Land még rátett egy lapáttal. Fel nem merülhetett, hogy fogott volna rajtuk az idő. Éppen ellenkezőleg. A durvaság még vadabbnak, a gyengédség még finomabbnak tűnt. És hát Patti majd kicsattant az átszellemültségtől. Nettó sámán. Nemcsak a számai, de a gesztusai, a tánca és a ruhája is a hetvenes éveket idézték, még ha szűk farmerében és laza zakójában nem is ment le hídba. Csak amikor egyik-másik dal történetét idézte fel, vagy a szövegükbe nyúlt, akkor derült ki, hogy negyven évvel „később” van. Különben hogyan is sorolhatta volna az Elégia veszteségei között Lou Reed, Amy Winehouse vagy Ornette Coleman nevét?
Csupa halál.
Nyilván emlékszünk rá: 1996-ban, amikor tizenhét év után Patti újra turnézni kezdett, ahhoz is egy ilyen sorozat kellett neki. 1989-ben Robert Mapplethorpe, 1990-ben Richard Sohl, majd 1994-ben az öccse, Todd és a férje, Fred Sonic Smith ment el. Ugye, emlékszünk rá: a két gyermekével magára maradó Patti Smith akkor arról beszélt, hogy de akkor is, mégis, az élet csodálatos.
Ezt Ljubljanában is fontosnak tartotta elmondani. És valahogy képtelen voltam nem hinni neki.
Hatvankilenc év az persze hatvankilenc év. Úgy harmincöt-negyven perc múltán valami mérhetetlen elcsigázottságot lehetett látni az arcán a számai után. De olyankor mindig hátrafordult. És mire a következőbe kezdett, már ugyanúgy sugárzott megint.
Ilyen nincs! – szorult el a szívem. Pedig még hátravolt a másik, a drasztikusabb fele.
A Horsest záró Elegie után a Set me free és a Summer Cannibals következett – az előbbi az Easter, a másik a Gone Again albumról –, aztán Patti néhány percre levonult a színpadról. „Ötvenéves a New York-i Velvet Underground” – vette át a szót Lenny Kaye, és hogy annak rendjén megemlékezzenek róla, lenyomtak három Velvet-klasszikust. Nyilván szüksége volt Pattinek erre a pihenőre, de hát amúgy is tudjuk: negyven évvel ezelőtt is játszottak Velvet-számokat. Aztán Patti vissza, és immár a Velvet nyomán együtt zúztak tovább a noise-rockba merülő Beneath The Southern Cross-szal. Popslágernek a Frednek írt Because the Night, himnusznak a
People Have The Power jött végül, aztán már csak a ráadást kellett kikövetelnünk.
Naná, hogy a My Generation volt az, a Who-tól. Szépen keretbe zárva a Horsest, ahogy azt a régi koncertfelvételeken hallhattuk. És ezzel annak is ideje támadt, hogy Patti leszaggassa a húrokat a gitárjáról. Nyilván, hogy ily módon is megidézze a Who-t… Vagy esetleg búcsúként…
De erre gondolni sem mertem.
Patti Smith and her band perform Horses Fortieth Anniversary 1975–2015, Ljubljana, Križanke, augusztus 2.
