Az 1864-ben Bécs számára komponált és I. Ferenc Józsefnek ajánlott Offenbach-opera, A rajnai sellők ugyanis az utóbb a Hoffmann meséiből elhíresült Barcarola dallamával kezdődik, és a sellők helyett inkább tündéreket, manókat szerepeltető mű a továbbiakban is a máshonnét ismerős melódiák lerakatának bizonyul. Hiszen a zeneszerzői invenciójával mindenkor ügyesen gazdálkodó Jacques Offenbach itt használta fel először Hoffmann majdani Bordalát is, míg az opera egyik valcerét egy korábbi balettjéből (Pillangó), „vezérmotívumát” pedig a Tengerparti álmodozás című 1849-es csellódarabjából kölcsönözte.
A kölni születésű, francia honosságú és internacionális sikerű zsidó zeneszerző német romantikus operája majd’ másfél évszázadra tökéletesen feledésbe merült, mígnem az ezredforduló táján újra elő nem ásták, részint lelkes, részint lekicsinylő fogadtatás kíséretében. Mindkét reakció érthető, elvégre A rajnai sellők cselekményén (időszakos elmezavar, tetszhalál, durva martalócból önfeláldozó atyává egy szempillantás alatt átváltozó zsoldoskapitány stb.) az operalibrettók sok unott közhelyét le lehet verni, és az sem állítható, hogy Offenbach négy felvonáson át szakadatlanul koncentrált és drámai operazenét kínálna a hallgató számára. Csakhogy mindemellett a fentebb emlegetett elő- és utóhasznosított dallamok úgy megragadnak az ember fülében, hogy aztán napokkal A rajnai sellők megtekintése után is kénytelen például az ún. Vaterlandsliedet dudorászni. Mely szám amúgy a megveszekedetten erőszakmentes, befogadó szellemű és értékteremtő hazaeszményt énekli meg: hja, a léha és cinikus Offenbach!
A senki által nem ismert és a színpadon eredeti formájában ma már aligha hatásos operával igazán bármit meg lehet tenni, és ezt a budapesti színre állítók is így gondolták. Anger Ferencék merész és ügyesen végigvitt ötlettel az előadás középpontjába egy hidat helyeztek. Méghozzá egy díszletként impozáns, de látványosan félkész hidat (díszlet: Szendrényi Éva), melyet persze mégis felavatnak, hogy aztán az ünnepélyes átadás után rögvest le is zárják a balesetveszélyes forgalom elől. A Schamschula György útavatói buzgalmától a Várkert Bazárig meghitten ismerős, sőt aktuális séma meglepően jól összefér a (hamis) békéjében drasztikusan fenyegetett közösség operaszínpadi jelenlétével. A rajnai sellők varázsos vonulatát pedig a szereplők fehérbe öltöztetett, táncos alakmásai (koreográfus: Venekei Marianna) mentik ki a balettbetétek tradicionális ürességéből: a sötét történelmi realitást a rég elveszített, de eszményként őrzött tisztaság ábrándjával ütköztetve a díszlet festett egei alatt.
Kesselyák Gergely zenekara hallhatóan az Offenbach-slágerek hatása alá került, és ezzel az énekesek túlnyomó része is így volt. A szokott erőteljes formáját hozó Szegedi Csaba például tüntetően élvezte nemcsak a zsoldoskapitány marciális szerepét, de a most bariton hangon elzenghető Bordalt is. Az ezekben a napokban két Offenbach-főszereppel is megbirkózó, az Operettben Kékszakállként bemutatkozó Boncsér Gergely hangban és játékban sem takarékoskodott az energiáival, a tisztultabb emberséget első renden képviselő Armgard alakítója, Keszei Bori pedig, szopránjának korlátozott átütőerejét feledtetve, a forma- és vonalérzék meg a játékintelligencia emelt szintjét példázta. Gábor Géza hangban intenzív lelki életet élő férfiút, míg figurájában tökéletes másodvonalbeli apparatcsikot adott a sajnos többnyire hallhatatlan Németh Judit nadrágkosztümös polgármester asszonya mögött.
Erkel Színház, február 25.
