Keller András hegedűművész és karmester többször is hangoztatta, hogy a politikusok sokat tanulhatnának egy szimfonikus zenekartól, ott ugyanis „valódi demokrácia valósul meg”. Ez elsőre talán furcsán hangzik, hiszen a karmester mozdulataira lélegző zenekar inkább emlékeztet fegyelmezetten működő autokráciára, de Keller szerint a „hierarchia egyáltalán nem ellensége a demokráciának”. Az biztos, hogy a hierarchikus szervezettség a szimfonikus zenekarokban legalább olyan erősen jelen van, mint a katonaságban, ez Stachó László zenetudós, zenepszichológus szerint már a zene természetében kódolva van: „A 17–18. században közkeletű volt, hogy a zenében »jó« és »rossz« ütemrészek, »nobiles« és
»viles« hangok váltakoznak, a francia barokkra jellemző volt az inegál játék, vagyis hogy az egyenletesen lejegyzett hangokat sajátos, egyenetlen mintázatban játszották. A nagy francia forradalom után aztán a hangok között is egyenlőséget kellett teremteni. Ez persze abszurdum. És ahogyan a hangok világában, úgy egy együttesben sincs demokrácia. Hiába jön létre harmónia, az hierarchiából születik. Vannak fontosabb szólamok, amelyek kiemelkednek, és olyanok, amiket töltelékszólamoknak hívunk.” Ez a zenei hierarchia a zenészek közötti társas kapcsolatokban, de Stachó szerint sok esetben még a zenészek személyiségében is leképeződik. Persze amennyiben igazat adunk a sztereotípiáknak, még mindig ott a kérdés, vajon bizonyos személyiségtípusok választanak bizonyos („passzoló”) hangszereket, vagy maga a hangszerválasztás, illetve az azzal járó szerep működik aztán a sztereotip viselkedést kiszolgáló, önbeteljesítő jóslatként. A szakértő inkább az utóbbira tippel, de felhívja rá a figyelmet, hogy ennek jelentőségét még így sem szabad alábecsülnünk: „Leggyakrabban kétségtelenül a brácsások és a rezesek válnak gúny tárgyává: a zenészvilág tele van klasszikus brácsásviccekkel. Ez bizony nem politikailag korrekt téma, de a hierarchia borzasztóan erősen érezhető a zenészek között.”
A zenekari hierarchia tetején egyértelműen a karmester áll, utána a billentyűsöknek van a legmagasabb presztízsük. A kérdésben egyébként többnyire az dönt, hogy az adott hangszer mennyire alkalmas a potenciálisan sztárstátust hozó szólózásra, és egy 2016-os amerikai kutatás szerint a zongora a vizsgált koncertek 30 százalékában kapott szólószerepet. A második helyen a hegedű végzett 22 százalékkal, utána a cselló 7 százalékkal. De a hierarchia nem mindig olyan egyértelmű, Stachó szerint inkább az egyes hangszercsoportokon belül lehet világosan szétszálazni. „A vonósok közt a hegedűsök és a csellisták emelkednek ki, a nagybőgő már problémásnak számít, hiszen nincs igazán szóló- és kamararepertoárja. A sztereotip zenészhierarchia alján a már említett brácsások állnak.
A fúvósok hierarchiája egyértelműbb, föntről lefelé így néz ki: fuvola, ezután jön az oboa és a klarinét, majd a fagott, végül pedig a rezek. Közülük egyébként a trombitásokat tartják a legintellektuálisabbnak, és minél mélyebb a hangfekvés, annál gyengébbnek gondolják őket. Ilyen szempontból sajátosan diszkriminálják is a mély rezeseket, például gyakran kerülnek külön csoportba szolfézsből, és sok zeneakadémián izoláltan, erősen hangszigetelt épületrészben gyakorolnak.”
A zenekar kollektív közérzete bonyolult, több komponensből összeálló egyveleg. Egyrészt persze meghatározza az egyes tagok hangulata és karaktere – ezeket ráadásul a már említett sztereotípiák is formálhatják. De ennél is erősebb hatást gyakorol az egész csoportot összefogó karmester személyisége.
Katonatiszt vagy óvó bácsi
Alapvetően kétféle sztereotípiát különböztethetünk meg a karmesterek között: az erősen autoriter katonatiszt alkatot és a „liberális” karmestert, aki hagyja kibontakozni a zenészeket, és inkább egyfajta mentorként van jelen. Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar karmestere inkább a második kategóriába sorolja magát, de azt mondja, zenekara valószínűleg az elsőbe tenné. Szerinte egyébként a jó karmesterben mindkét típusnak egyesülnie kell: „A jó muzsikáláshoz inkább a másodikra van szükség, de ha az ember el akar vezetni egy zenekart, akkor az első is kell.” De vezetői stílus ide vagy oda, Hámori szerint szinte törvényszerű, hogy a zenekarban vannak ösztönös ellenérzések a karmesterrel szemben – akár kimondják, akár nem. Az ő esetét az is bonyolítja, hogy fiatal karmesterként vezényel fiatal zenészeket, de ma már sok esetben inkább humorral, és nem fegyelmezéssel igyekszik megoldani a helyzeteket. És nem csupán szakmai kérdésekre kell gondolni. „Hivatalosan csak a zenével foglalkozunk. Lehet a zenész másnapos, lehet, hogy gyereke született vagy hasmenése van, de amikor próbálunk, nincs helye személyes témáknak. Persze ha személytelenül játszanánk, nem működne az előadás. Karmesterként tehát érzékenynek kell lenni ezekre a lelkiállapotokra, tudnod kell róluk, anélkül, hogy a felszínre hoznád őket.” Hámori szerint ehhez rengeteg empátiára van szükség, pláne, ha figyelembe vesszük a zenészek „érzékeny lelkét”. Az osztályfőnök analógiáját ezért inkább óvó bácsira helyesbíti, hozzátéve, hogy ha nyílt konfliktus tör ki a próbán (ezek szerinte legtöbbször a karmestert célozzák), „tudni kell rendet tenni”. A zenészsztereotípiák kapcsán Fellini Zenekari próba című filmjét említi, megerősítve, hogy a „hisztérikus fuvolás és a gyermeklelkű tubás” karikatúrájában is van igazság. De végül mindez nem is olyan fontos: „Létezik a hagyományos, hangszerek szerinti felosztása a zenészeknek, de szerintem valójában két kategória van: a tehetségesek és a tehetségtelenek. Az előbbi egy fésűn is úgy tud játszani, hogy elsírod magad, az utóbbinak meg hiába adsz Stradivarit a kezébe.”
Madaras Gergely a hazai Savaria Szimfonikus Zenekar karmestereként és a belga Orchestre Philharmonique Royal de Liège zeneigazgatójaként különböző kultúrák nagyzenekarainak működését is ismeri. „Tény, hogy a kultúrák egyéni habitusa erősen befolyásolja a zenekarok munkához és rendszerekhez való hozzáállását. Egy japán zenekar munkamorálja nyilván eltér egy magyarétól: előbbinél síri csend uralkodik a próbákon, és a vezetők szava szent. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a totalitárius államrendszerekben »tapasztalt« kultúrák zenekarai inkább elvárják, hogy egy karmester erőskezű, már-már autokrata apafigura legyen. Angliában, Franciaországban ezzel szemben arroganciával – nagyon általánosítva persze – nem igazán lehet már karmesterként hosszú távú karriert befutni. De hangsúlyozom, ezek a habitusok zenekaronként változnak, és nemcsak a nemzeti temperamentumból, hanem millió másik faktor összetételéből fakadnak.” De akárhol is legyünk, szerinte a diktatórikus karmesterek kora lejárt, a modern vezetőnek inkább inspirálnia kell a zenészeket. Az együttműködés nagyon fontos, és ahogy a multik is felismerték, mennyire hasznosak a csapatépítő tréningek, úgy a zene világában is szükség lehet ilyesmire. „Egy zenekarnál sajnos ez még nem ennyire evidens, pedig az olyan szavak, mint az összhang, összjáték, összehangoltság, mind a zenei világ által inspirált kifejezések. Egy zenekarvezető felelőssége, hogy ez a harmónia kialakuljon.”
A reflektorfényen túl
„Ha nem te vagy a szólamvezető, nem szabad közvetlenül a karmesterhez fordulnod a kérdéseiddel. Ha kérdésed van, tedd fel a szólamvezetődnek, és ha esetleg nem tudja a választ, neki már van joga a karmestertől kérdezni” – mondja videoblogjában Joanna Tse, a San Francisco Symphony másodfuvolása. Nem könnyű pályakezdő zenészként belépni a zenekari életbe, hiszen azzal rögtön magukra húzzák az emlegetett skatulyákat is. Persze az alacsonyabb szinteken még nem olyan nagy a tét, de minél feljebb kerül az ember, annál kiélezettebb a versengés.
Kimondottan érdekes például a koncertmester pozíciója. Bangó Ferenc, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertmestere úgy fogalmaz, ez a pozíció tulajdonképpen „híd a mindenkori karmester és a zenekar között”. Egyrészt tehát a közvetítés a feladata, de ugyanolyan fontos, hogy – a karmesterhez hasonlóan – neki is legyen tekintélye a zenekari tagok között. „A koncertmesterség nem csak a zenéről szól – magyarázza Bangó –, néha nagyon súlyos szakmai, emberi dolgokban kell dönteni.” Azt is elismeri, hogy a pozíció rengeteg stresszel jár, de szerinte a koncertmester nem rivalizálhat a karmesterrel, nem lehet irigy a sikereire – ha ilyesmi előfordul, „ott valami hiba van valamelyik fél részéről”. Ettől függetlenül ő sem tagadja, hogy a versengés nagyon is jelen van a zenei világban. És akadnak olyanok, akik eleve hátránnyal indulnak.
1839-ben Clara Schumann zeneszerző ezt írta a naplójába: „Valaha azt gondoltam, kreatív tehetséggel bírok, de már lemondtam erről az elképzelésemről. Egy nő nem vágyhat arra, hogy komponáljon.” Bár a helyzet sokat javult az elmúlt években, a nőkkel szembeni diszkrimináció még mindig része a zenei életnek. Koltai Katalin gitárművész, az Operaház gitárosa gyakran szembesül azzal, hogy a hazai gitáréletben az erő és a gyorsaság a legfontosabb értékmérők – olyasmik, amiket ma is férfiakhoz társítunk. „A magyar zenei élet véleményvezérei mind férfiak, ez befolyásolja az értékrendszert. A közönség viszont nem csupán teljesítményt vár. Ez nem a sport világa. Ideje lenne nyitottá válni a gyakran nőkhöz társított értékekre, mint az érzékenység, sokszínűség.” Koltai szerint helytelen férfiak és nők közti különbségről beszélni, noha a közvélemény szerint a nők egyszerűen fizikailag nem képesek játszani bizonyos hangszereken, mondjuk, nagybőgőn vagy tubán. „Pedig vannak azért nagyon erős nők” – állítja. Háromgyerekes édesanyaként azt is tudja, a klasszikus zene világában a gyerekvállalás sem egyszerű, hiszen a kisgyerekes anyák könnyen kiesnek a koncertezés rutinjából. Bár ő most is magával viszi négy hónapos babáját a koncertekre. És hogy jó hír is legyen a nőknek: míg régebben kapott csípős megjegyzéseket a zenésztársaitól, ma már kézről kézre adják a babát a kulisszák mögött.
A harmónia ára
A közelmúltban több pszichológiai kutatás is foglalkozott azzal, milyen hatással van az egyénre a szimfonikus zenekari tagsággal járó életmód. Mert ez a karrier vitathatatlanul speciális életmódot jelent. Amellett, hogy meg kell felelni a szigorúan hierarchikus rendszer szabályainak, állandó a teljesítménykényszer miatti nyomás, a gyakorlással töltött hosszú órák pedig a tagok zenekaron kívüli társas kapcsolataira is hatással vannak. Egy 2012-es ausztrál kutatásban nyolc szimfonikus zenekart vizsgálva megállapították, hogy a zenészek között kiemelkedően magas volt az alkati eredetű vonásszorongás és a társas szorongás szintje, ráadásul a kísérleti személyek 32 százaléka pozitív eredményt adott a depressziót szűrő teszten. A szorongás szintje egyébként kiemelkedően magasnak bizonyult a női és a fiatal tagok körében.
Az aktívan koncertező zenészeknek el kell fogadniuk az „otthontalanságot” és mindent, ami ezzel jár, legnagyobb hátulütőként azt, hogy szinte lehetetlen fenntartani egy szokványos családi életet. De mielőtt még mazochista hajlammal vagy más pszichés problémákkal bélyegeznénk meg a szimfonikus zenekarok tagjait, ne feledkezzünk meg arról, ami miatt mégis „megéri” vállalni mindezt! Ez a megélhetést biztosító javadalmazáson túl nyilvánvalóan a közös zenélés élménye. Nincs ebben semmi spirituális, de még szentimentális sem, hiszen a zenélés olyan elmélyülést igénylő, együttes alkotási folyamat, ami tökéletesen megfelel a Csíkszentmihályi Mihály által leírt flow kritériumainak. Stresszoldó hatását pszichológiai kísérletek is igazolták. Hámori Máté szerint a közös zenélés akkor is összeköt, ha egyébként nem alakult ki jó közösség. Bár azért hozzáteszi, náluk szerencsére kialakult. „Itt is megvannak a klikkek, az ellenségeskedések. De a zene olyan közös hivatkozási pont, mint a vallásos szervezeteknél a jóisten. Mindegy, mit gondolsz a többiekről, ha imádkozni kell, összeteszed a két kezed, és kész.”
