A - ha nem is gyakran, de - rendszeresen változó felállású, Daytonból indult Guided By Voicest lassan harminc éve (igaz, ebben benne van a leginkább útkereséssel töltött első évtized, valamint az elmúlt hétévnyi szünet) vezető zenész határtalan sármja talán csak Rutger Haueréhez mérhető, frontemberi teljesítménye egyenesen Freddie Mercuryt idézi; a stúdióban lökött, hanyag és széteső, a színpadon professzionális szórakoztatóipari gépezet; énekhangja pedig ezer közül is felismerhető. Pollard és mindenkori segítőtársai művészi koncepciója az, hogy magától értetődően fülbemászó, powerpop, college, illetve hard rock alapokra építkező perfekt rockslágereket írnak, amelyeket aztán könnyed természetességgel és nagy fantáziával facsarnak ki, roncsolnak, torzítanak és tesznek tönkre: például házilag előállított zajokkal-zörejekkel, magnószalag-manipulációkkal, szokatlan, csetlő-botló dalstruktúrákkal, szándékosan lo-fi (sőt egészen no-fi) megszólalással. Vagy egyszerűen úgy, hogy igazi, nemtörődöm slackerekként be sem fejezik a dalokat, amelyek így, megcsonkítva vagy a levegőben lógva sem félkésznek, demószerűnek, hanem sokkal inkább varázslatosan nyugtalanítónak tűnnek. A végeredmény pedig afféle klasszikus és kicsit szürreális zenerajongói álom: tessék, ez lesz, ha összekeverjük a korai Wire-t a The Whoval, vagy a Mission of Burmát a The Carsszal, és mellérakjuk még a Világ Legnagyobb Rocksztárját és mérhetetlenül sok alkoholt. Hát van ennél jobb?
A GBV, bár az ezredfordulóra már egészen REM-szerűvé finomította a hangzását, pályafutása alatt a lelkendező kritikák és a hűséges rajongótábor dacára is csak mérsékelt kereskedelmi sikert tudott elérni, és 2004-ben egy nagyszerű album után fel is oszlott. Pollard ezután számolatlanul ontotta magából a szólólemezeket (nem irigylem azt, aki mind meghallgatta), és tiszteletet parancsoló ősz hajával ő lett mindenki kedvenc indie-nagypapája. Idén pedig, mikor már minden újság legalább egyszer megírta, hogy a Pavement volt a kilencvenes évek legfontosabb zenekara, épp itt volt az ideje, hogy a GBV is visszatérjen; ráadásul az ún. klasszikus felállásban, amely a Bee Thousand és az Alien Lanes lemezeket is készítette. A Let's Go Eat The Factory pedig (nem értelemszerűen) minden szempontból a kilencvenes évek közepi, követhetetlen kreatív rohamokban gazdag csúcskorszakot idézi. Van itt huszonegy darab, átlagosan egy-másfél perces megasláger, az érzelmes szobazenétől (My Europa) a motorikus art-punkon (Spiderfighter) át egészen a széles terpeszben riffelésig (God Loves Us), a lo-fi zörgéstől a rádióbarát rockolásig, a furcsa zajoktól a kristálytiszta csilingelésig. Aki hallott már GBV-lemezt, annak aligha okoz meglepetést a Factory, ám ezzel együtt is rendkívül erős visszatérés.
Guided By Voices/Fire, 2012
