Lemez

Huszonegy megasláger

Guided By Voices: Let's Go Eat The Factory

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. január 24.

Zene

Noha viszonylag kevesen tudják, ettől még tény, hogy az ötvenes évei közepén járó Robert Pollard a valaha volt legnagyobb rocksztár a világon.

A - ha nem is gyakran, de - rendszeresen változó felállású, Daytonból indult Guided By Voicest lassan harminc éve (igaz, ebben benne van a leginkább útkereséssel töltött első évtized, valamint az elmúlt hétévnyi szünet) vezető zenész határtalan sármja talán csak Rutger Haueréhez mérhető, frontemberi teljesítménye egyenesen Freddie Mercuryt idézi; a stúdióban lökött, hanyag és széteső, a színpadon professzionális szórakoztatóipari gépezet; énekhangja pedig ezer közül is felismerhető. Pollard és mindenkori segítőtársai művészi koncepciója az, hogy magától értetődően fülbemászó, powerpop, college, illetve hard rock alapokra építkező perfekt rockslágereket írnak, amelyeket aztán könnyed természetességgel és nagy fantáziával facsarnak ki, roncsolnak, torzítanak és tesznek tönkre: például házilag előállított zajokkal-zörejekkel, magnószalag-manipulációkkal, szokatlan, csetlő-botló dalstruktúrákkal, szándékosan lo-fi (sőt egészen no-fi) megszólalással. Vagy egyszerűen úgy, hogy igazi, nemtörődöm slackerekként be sem fejezik a dalokat, amelyek így, megcsonkítva vagy a levegőben lógva sem félkésznek, demószerűnek, hanem sokkal inkább varázslatosan nyugtalanítónak tűnnek. A végeredmény pedig afféle klasszikus és kicsit szürreális zenerajongói álom: tessék, ez lesz, ha összekeverjük a korai Wire-t a The Whoval, vagy a Mission of Burmát a The Carsszal, és mellérakjuk még a Világ Legnagyobb Rocksztárját és mérhetetlenül sok alkoholt. Hát van ennél jobb?


 

A GBV, bár az ezredfordulóra már egészen REM-szerűvé finomította a hangzását, pályafutása alatt a lelkendező kritikák és a hűséges rajongótábor dacára is csak mérsékelt kereskedelmi sikert tudott elérni, és 2004-ben egy nagyszerű album után fel is oszlott. Pollard ezután számolatlanul ontotta magából a szólólemezeket (nem irigylem azt, aki mind meghallgatta), és tiszteletet parancsoló ősz hajával ő lett mindenki kedvenc indie-nagypapája. Idén pedig, mikor már minden újság legalább egyszer megírta, hogy a Pavement volt a kilencvenes évek legfontosabb zenekara, épp itt volt az ideje, hogy a GBV is visszatérjen; ráadásul az ún. klasszikus felállásban, amely a Bee Thousand és az Alien Lanes lemezeket is készítette. A Let's Go Eat The Factory pedig (nem értelemszerűen) minden szempontból a kilencvenes évek közepi, követhetetlen kreatív rohamokban gazdag csúcskorszakot idézi. Van itt huszonegy darab, átlagosan egy-másfél perces megasláger, az érzelmes szobazenétől (My Europa) a motorikus art-punkon (Spiderfighter) át egészen a széles terpeszben riffelésig (God Loves Us), a lo-fi zörgéstől a rádióbarát rockolásig, a furcsa zajoktól a kristálytiszta csilingelésig. Aki hallott már GBV-lemezt, annak aligha okoz meglepetést a Factory, ám ezzel együtt is rendkívül erős visszatérés.

Guided By Voices/Fire, 2012

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."