Lemez

Huszonegy megasláger

Guided By Voices: Let's Go Eat The Factory

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. január 24.

Zene

Noha viszonylag kevesen tudják, ettől még tény, hogy az ötvenes évei közepén járó Robert Pollard a valaha volt legnagyobb rocksztár a világon.

A - ha nem is gyakran, de - rendszeresen változó felállású, Daytonból indult Guided By Voicest lassan harminc éve (igaz, ebben benne van a leginkább útkereséssel töltött első évtized, valamint az elmúlt hétévnyi szünet) vezető zenész határtalan sármja talán csak Rutger Haueréhez mérhető, frontemberi teljesítménye egyenesen Freddie Mercuryt idézi; a stúdióban lökött, hanyag és széteső, a színpadon professzionális szórakoztatóipari gépezet; énekhangja pedig ezer közül is felismerhető. Pollard és mindenkori segítőtársai művészi koncepciója az, hogy magától értetődően fülbemászó, powerpop, college, illetve hard rock alapokra építkező perfekt rockslágereket írnak, amelyeket aztán könnyed természetességgel és nagy fantáziával facsarnak ki, roncsolnak, torzítanak és tesznek tönkre: például házilag előállított zajokkal-zörejekkel, magnószalag-manipulációkkal, szokatlan, csetlő-botló dalstruktúrákkal, szándékosan lo-fi (sőt egészen no-fi) megszólalással. Vagy egyszerűen úgy, hogy igazi, nemtörődöm slackerekként be sem fejezik a dalokat, amelyek így, megcsonkítva vagy a levegőben lógva sem félkésznek, demószerűnek, hanem sokkal inkább varázslatosan nyugtalanítónak tűnnek. A végeredmény pedig afféle klasszikus és kicsit szürreális zenerajongói álom: tessék, ez lesz, ha összekeverjük a korai Wire-t a The Whoval, vagy a Mission of Burmát a The Carsszal, és mellérakjuk még a Világ Legnagyobb Rocksztárját és mérhetetlenül sok alkoholt. Hát van ennél jobb?


 

A GBV, bár az ezredfordulóra már egészen REM-szerűvé finomította a hangzását, pályafutása alatt a lelkendező kritikák és a hűséges rajongótábor dacára is csak mérsékelt kereskedelmi sikert tudott elérni, és 2004-ben egy nagyszerű album után fel is oszlott. Pollard ezután számolatlanul ontotta magából a szólólemezeket (nem irigylem azt, aki mind meghallgatta), és tiszteletet parancsoló ősz hajával ő lett mindenki kedvenc indie-nagypapája. Idén pedig, mikor már minden újság legalább egyszer megírta, hogy a Pavement volt a kilencvenes évek legfontosabb zenekara, épp itt volt az ideje, hogy a GBV is visszatérjen; ráadásul az ún. klasszikus felállásban, amely a Bee Thousand és az Alien Lanes lemezeket is készítette. A Let's Go Eat The Factory pedig (nem értelemszerűen) minden szempontból a kilencvenes évek közepi, követhetetlen kreatív rohamokban gazdag csúcskorszakot idézi. Van itt huszonegy darab, átlagosan egy-másfél perces megasláger, az érzelmes szobazenétől (My Europa) a motorikus art-punkon (Spiderfighter) át egészen a széles terpeszben riffelésig (God Loves Us), a lo-fi zörgéstől a rádióbarát rockolásig, a furcsa zajoktól a kristálytiszta csilingelésig. Aki hallott már GBV-lemezt, annak aligha okoz meglepetést a Factory, ám ezzel együtt is rendkívül erős visszatérés.

Guided By Voices/Fire, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.