Lemez

Huszonegy megasláger

Guided By Voices: Let's Go Eat The Factory

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. január 24.

Zene

Noha viszonylag kevesen tudják, ettől még tény, hogy az ötvenes évei közepén járó Robert Pollard a valaha volt legnagyobb rocksztár a világon.

A - ha nem is gyakran, de - rendszeresen változó felállású, Daytonból indult Guided By Voicest lassan harminc éve (igaz, ebben benne van a leginkább útkereséssel töltött első évtized, valamint az elmúlt hétévnyi szünet) vezető zenész határtalan sármja talán csak Rutger Haueréhez mérhető, frontemberi teljesítménye egyenesen Freddie Mercuryt idézi; a stúdióban lökött, hanyag és széteső, a színpadon professzionális szórakoztatóipari gépezet; énekhangja pedig ezer közül is felismerhető. Pollard és mindenkori segítőtársai művészi koncepciója az, hogy magától értetődően fülbemászó, powerpop, college, illetve hard rock alapokra építkező perfekt rockslágereket írnak, amelyeket aztán könnyed természetességgel és nagy fantáziával facsarnak ki, roncsolnak, torzítanak és tesznek tönkre: például házilag előállított zajokkal-zörejekkel, magnószalag-manipulációkkal, szokatlan, csetlő-botló dalstruktúrákkal, szándékosan lo-fi (sőt egészen no-fi) megszólalással. Vagy egyszerűen úgy, hogy igazi, nemtörődöm slackerekként be sem fejezik a dalokat, amelyek így, megcsonkítva vagy a levegőben lógva sem félkésznek, demószerűnek, hanem sokkal inkább varázslatosan nyugtalanítónak tűnnek. A végeredmény pedig afféle klasszikus és kicsit szürreális zenerajongói álom: tessék, ez lesz, ha összekeverjük a korai Wire-t a The Whoval, vagy a Mission of Burmát a The Carsszal, és mellérakjuk még a Világ Legnagyobb Rocksztárját és mérhetetlenül sok alkoholt. Hát van ennél jobb?


 

A GBV, bár az ezredfordulóra már egészen REM-szerűvé finomította a hangzását, pályafutása alatt a lelkendező kritikák és a hűséges rajongótábor dacára is csak mérsékelt kereskedelmi sikert tudott elérni, és 2004-ben egy nagyszerű album után fel is oszlott. Pollard ezután számolatlanul ontotta magából a szólólemezeket (nem irigylem azt, aki mind meghallgatta), és tiszteletet parancsoló ősz hajával ő lett mindenki kedvenc indie-nagypapája. Idén pedig, mikor már minden újság legalább egyszer megírta, hogy a Pavement volt a kilencvenes évek legfontosabb zenekara, épp itt volt az ideje, hogy a GBV is visszatérjen; ráadásul az ún. klasszikus felállásban, amely a Bee Thousand és az Alien Lanes lemezeket is készítette. A Let's Go Eat The Factory pedig (nem értelemszerűen) minden szempontból a kilencvenes évek közepi, követhetetlen kreatív rohamokban gazdag csúcskorszakot idézi. Van itt huszonegy darab, átlagosan egy-másfél perces megasláger, az érzelmes szobazenétől (My Europa) a motorikus art-punkon (Spiderfighter) át egészen a széles terpeszben riffelésig (God Loves Us), a lo-fi zörgéstől a rádióbarát rockolásig, a furcsa zajoktól a kristálytiszta csilingelésig. Aki hallott már GBV-lemezt, annak aligha okoz meglepetést a Factory, ám ezzel együtt is rendkívül erős visszatérés.

Guided By Voices/Fire, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Női dzseki trendek, amelyeket érdemes figyelni idén ősszel és télen

  • Támogatott tartalom

Az őszi-téli szezon mindig a kabátok és dzsekik időszaka: ezek a darabok nemcsak a melegedről gondoskodnak, hanem meghatározzák az egész öltözéked stílusát is. Idén a klasszikus megoldások mellett számos új irányzat is teret nyer, amelyek egyszerre praktikusak és divatosak. Nézzük, milyen trendek hódítanak a női dzsekik világában a következő hónapokban!

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.