Lemez

Idézetgyűjtemény

Muse: The 2nd Law

Zene

Kicsit őszintétlennek tűnt az a nyilatkozat, amit a hamarosan nálunk is fellépő Muse néhány nappal a legújabb lemezének megjelenése után adott, miszerint sajnálják, hogy nincsenek akusztikus darabok az albumon. Nehéz lenne elképzelni egy ilyen megalomán zenekarról, hogy tábortüzes, akusztikus számokat játszana azután, hogy az olimpia is tőlük volt hangos, és az egyetlen dolog, ami tényleg nem jött össze nekik, a James Bond-betétdal volt. Azért persze csináltak egyet, az a címe, hogy Supremacy, és tényleg befért volna a Skyfallba Adele dala helyett. Az ember talán még azt is el tudja képzelni, hogy Matt Bellamy frontember bemegy a moziba, elkezdi nézni a filmet, és amikor jön a főcím, bekapcsolja az iPodot, hogy a saját dalát játssza.


 

Mint ismeretes, a Muse az az együttes, amely egykor Radioheadként indult, és Queenné vált valahol a 2006-os, amúgy zseniális Black Holes & Revelations környékén. Meglehetősen egyedi karrier az övék, hiszen amíg sok más zenekar a kezdeti pastiche-lemezek után találja meg fokozatosan a saját hangját, addig Bellamyék most, a hatodik albumukra váltak végleg komplett idézetgyűjteménnyé. A Madness című szám például olyan, mintha a Queen az I Want To Break Free-t R&B-s változatban adná elő - mellesleg ez az a dal, ami a Black Holeson a Supermassive Black Hole, a 2009-es, nem túl jól sikerült The Resistance-en pedig az Undisclosed Desires volt. De a Panic Station is tánczenei vonalon egyensúlyozik, a ritmusszekció pedig a Faith No More-féle We Care A Lotba is belekóstol. Az olimpiai himnusz, a Survival queenességét felesleges is már boncolgatni, de aztán a hatodik daltól kezdve végre egy kicsit elhalványodik Freddie Mercuryék hatása. Érdekes módon itt kapunk már önreflexiót is: a Follow Me a Map Of The Problematique, az Explorers pedig az Invincible című saját számaikat idézi, az Animalsben pedig még egy kicsit a korábban elhagyott Radiohead is visszatér; a Big Freeze pedig ezekkel szemben a Pride című U2-himnusz riffjét nyúlja pofátlanul. A vége felé Chris Wolstenholme basszusgitáros is szóhoz jut két dal erejéig - az egyik nyugisabb és túl hosszú, a másik meg színtiszta Foo Fighters. Mindkét számot a közelmúltbeli alkoholproblémái ihlették, és szimpatikus gesztus, hogy ő is énekelhet végre, de a koncerteken valószínűleg ez lesz az a rész, amikor sokan megindulnak a büfé felé.

A lemezt záró kétrészes, tulajdonképpen instrumentális progtételben (akárcsak a Follow Me-ben) a dubstep is felbukkan, amitől ez a lemez végül is nem lesz se rosszabb, se jobb. Összességében: rosszabb a legjobb munkáiknál, de jobb a Resistance-nél, és azért ez is valami. Talán az tenne a legjobbat a Muse zenészeinek, ha visszatalálnának önmagukhoz, mert ha ez így megy tovább, akkor nem marad más hátra, mint egy potenciális Hegylakó-remake vagy -reboot filmzenéje.

Warner, 2012; a Muse november 20-án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában


Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.