Ki gondolta volna, hogy pár bristoli punk fogja elmondani nekem egy hangos-zajos gitáralbum refrénjében, hogy miért nem láttam soha sírni az apámat. Pedig a dolog működik: vegyünk egy krisztusi korban lévő volt szociális munkás exalkoholistát, amint csutkára tekeri az erősítőt, vicsorítva belecsap a széttorzított húrokba, és ordítani kezd: „Burn the house down!” De hősünk a gurgulázó tesztoszteront és fortyogó dühöt arra használja fel, hogy letépje és darabokra tiporja a hagyományos értelemben vett sokgenerációnyi fiú, férfi, apa életét megkeserítő – „Növessz már tököt, kisfiam!” – maszkulinitás maszkot.
| ||
Már az énekes, Joe Talbot anyját gyászoló debütlemeznél (Brutalism) látszott, hogy az Idles ötletes, lendületes, de azért nem túl formabontó punknótáit a nyers, direkt, a banalitásig őszinte szövegvilág és a minden hangon, szón átütő koncepció – akár azt is mondhatnánk, hogy a szellemiség – teszi egyedivé. Az a mindent felülíró igény, hogy tulajdonképpen a pop/rock zene keretei között kössék össze a személyességet és a politikumot, és közben őszintének, érzelmesnek, empatikusnak, sérülékenynek mutassák magukat. Hogy bronzba öntsék a sérülékenység könnyező szobrát. A Joy as an Act of Resistance-on durván megkapják a homofóbok, a xenofóbok, a manipulatív média és a már említett mérgező maszkulinitás, szól dal a kisvárosokba költöző jó fej bevándorlókról, a szülői mintákról, a túl hosszú árnyékot vető apákról, de Talbot halva született gyermekéről is. A szemet gyönyörködtető, brutális rombolás középpontjában végig az önszeretet és az öröm parancsa áll, ami ebben az érzelgős, ökölbe szorított kézzel ölelő punkvilágban már kész forradalom.
Partisan, 2018
