Mindez az Illés–Metró–Omega hármas esetében talán érthető, hiszen ott lemezek is vannak, ám a náluk kevésbé szerencsés együtteseknél legfeljebb pár rádiófelvétellel vagy kislemez B oldallal kellene igazolni az elértéktelenedett jelzőt, hiszen jó esetben is csak középszerű slágereket hallhatunk blőd szövegekkel. Elég a Bajtala Cigánylány, a Dogs Sötét alagút, a Liversing Miért?, vagy éppen az Atlantisz Foxi Maxi matróz lett című dalait meghallgatnunk, hogy azt érezzük, az utókor túlságosan is hálás ezeknek a zenekaroknak.
Ugyanez áll a „legendás” Atlas zenekarra is, amelyről általában olyanokat írnak, hogy az első magyar soul zenekar, meg hogy az ún. beatzenekarok közül ők álltak ki először fúvósokkal. És való igaz, hogy az egyetlen igazán közismert számuk, a Töröld le a könnyeidet! olykor a Blood, Sweat and Tearset idézi, de a végeredmény inkább esztrádos, egy 1969-es (ekkor jelent meg a dal) moszkvai tévérevüben sokkal inkább el tudjuk képzelni, mint a woodstocki fesztiválon.
Külön kutatást igényelne a hetvenes években külföldre távozott és ott festőművészként sikeres Flamm Ferenc énekes alapította zenekar összes tagjának felsorolása, később csupán Makrai Pál (ének, gitár) vált ismertté közülük a Rockszínház tagjaként, ami persze legfőképpen annak tudható be, hogy az Atlas inkább az adott lehetőségekkel élt (Magay Klementina táncdalénekesnő kísérőiként, hazai és külföldi vendéglátózással), mint hogy a saját útját járta volna. Noha 2001-ben a Hungaroton megjelentetett egy válogatást lemez- és rádiófelvételeikből Töröld le a könnyeidet! címmel, ami bizonyította, hogy ideális körülmények között (például ha 1970-ben jelenik meg ez az album) többre vihették volna, de az továbbra is elképzelhetetlennek tűnt, hogy ettől a muzsikától bárki is megőrült volna idehaza.
Most azonban olyan felvétel került elő, amely sokkal korábbi. 1965-ben vették fel a Budai Ifjúsági Parkban, még szó sincs soulról, fúvós szekcióról, ahogy oly sokan akkoriban, az Atlas is a Radio Luxembourgról levett slágereket, illetve hasonló modorban készült saját, instrumentális dolgait játssza, amelyek alig különböznek a Shadows vagy a Ventures számaitól. Mégsem túlzás, hogy a körülményekhez képest kifejezetten jó minőségű koncertfelvétel a Just Playin’ Rhythm & Blues címet kapta, mivel tizennégy dal közül elsősorban a korai, szájharmonikás Rolling Stones-feldolgozások (Not Fade Away, I Just Wanna Make Love to You, What a Shame) dominálnak. Sőt ha ezeket összehasonlítjuk a Stones első hivatalos koncertalbumán (Got Live if You Want It!, 1966) hallható csörömpöléssel, az Atlas felvétele simán versenyképesnek tűnik, még annak ellenére is, hogy az eredeti szövegek helyett valamiféle halandzsaangolt hallhatunk. És talán nem is kell hozzá túlzott beleélő képesség, hogy elképzeljük, az efféle „lázadó” zene milyen érzéseket válthatott ki a korabeli közönségből. A Just Playin’ Rhythm & Blues talán az első olyan „lelet”, ami megmutatja, hogyan is történhetett, hogy az akkori hagyományos, és elsősorban szakmaként számon tartott magyar könnyűzenét néhány amatőr fiatal sarokba szorítsa. Más lapra tartozik, hogy ez az ösztönös, már-már forradalmi lendület legfeljebb a Táncdalfesztiválokig tartott, ahol a régi szórakoztató zene diadalmenete mellett az olyan új és addig kezelhetetlennek tűnő új zenekarok domesztikálása is megtörtént, amilyen az Atlas is volt.
A Just Playin’ Rhythm & Blues elsősorban dokumentum, történeti értéke jóval nagyobb az élvezetinél. De legalább végre hallhatjuk, miért is szolgált rá az Atlas és minden bizonnyal még egy sor zenekar a „legendás” jelzőre.
Moiras Records, 2017
