A „diszfunkcionális duó” kifejezés hallatán elsőre mindenkinek a Simon & Garfunkel ugrik be, de hasonló a helyzet a Tears for Fears tagjaival is. Utóbbi kettős most épp jó fázisban is van, ráadásul bő 17 év után új lemezt adott ki The Tipping Point címmel. Az album kapcsán érdemes egy kicsit a korábbi pályafutásukra is visszatekintenünk.
Amikor Edgar Froese, a Tangerine Dream (TD) alapítója és majd’ fél évszázadig egyetlen állandó tagja 2015 januárjában tüdőembóliában elhunyt, sokan vélhették úgy, hogy a zenekarnak vége.
Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utazva és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.
Amint Luke Skywalker, Han Solo és Chewbacca mögött bezáródik az automata ajtó, az ünnepélyes bevezető zene hirtelen elhallgat.
Patrick Haggerty 1973-ban jelentette meg a Lavender Country debütáló lemezét, majd a kis példányszámban kiadott album szinte azonnal eltűnt a süllyesztőben, a frontember pedig szögre akasztotta a gitárt.
A karácsonyi filmdömping talán legérdekesebb, ám korántsem tökéletes darabja a Beatles utolsó évében játszódó Get Back volt.
Carl Gustav Jung óta tudjuk, hogy mindannyiunkban lakozik egy férfi és egy női lélek is, innen eredeztethető a koncert címe is, amelynek anyaga az Eratónál megjelent Dualità című album.
Az ausztrál alternatív rock legismertebb zenekara egyértelműen a Midnight Oil: hazájukban elképesztő rajongás veszi körül őket, a nyolcvanas évek második felében pedig sikerült Amerikát és Európát is meghódítaniuk.
„A kritikusok… a kritikusok? Rendes, igen rendes emberek, szeretném azt hinni. Mindenesetre boldogok lehetnek. Talán még irigylem is őket.” Néhány nappal egyetlen operájának 1902-es ősbemutatója után egy interjúban így ironizált Claude Debussy, alkalmasint okkal és méltán lenézve értetlen kritikusait.
Adott négy coloradói srác, akik kozmikus és pszichedelikus beütésű, szép hosszú kompozíciókban testet öltő death metalt játszanak, legalábbis így tettek előző albumukig.
Christian McBride a világelitben számon tartott bőgős kvintettje lehengerlő magabiztossággal és valóban imponáló játékkal mutatkozott be Budapesten, és hódította is meg a még mindig kicsit kiéhezett közönséget.
