A Return of the Dream Canteen pozitívuma, akárcsak elődjéé, hogy jó ismét hallani a klasszikus felállást – John Frusciante visszatérése a legjobb dolog, ami a zenekarral történhetett. Tavasszal azt írtuk róluk, hogy a gitáros (ismét) megmentette az RHCP-t, és ugyanezt éreztük júniusban is, a Puskás Arénában tartott, akusztikai csőddel felérő és fájóan rövid koncerten. A most kiadott 13. lemezen is egyértelmű, hogy középtempós együttessé öregedtek, de hát nincs min meglepődni: Flea a napokban töltötte be a hatvanat, Anthony Kiedis pedig a napokban fogja betölteni. A Tippa My Tongue nyitódalnak és kislemeznek pont megfelelő, a Fake As Fu@k-ot funky trombiták dobják fel, a Bag of Grins egy remek halk-hangos-halk felépítésű szerzemény, a Carry Me Home vérbeli blues, az In the Snow-ban nincs is rendes dob, csak szintipopos alap, de a legnagyobb meglepetés a La La La La La La La La című ambient ballada. Kiedis a szövegeiben megemlíti többek között a Hall & Oates duót, Marlon Brandót, a Waczak Szállót, a New York Dollst, a Clash-t, Iggy Popot és a Mechanikus narancsot, az Eddie című dalt pedig a két éve elhunyt gitárfenomén, Eddie Van Halen emlékére írta. A Return… testvéralbuma az Unlimited Love-nak: a nyilvánvaló tartalmi hasonlóság mellett az embert próbáló hosszúsága is egyezik a tavaszi lemezzel. Chad Smith szerint összesen 50 dalt csináltak, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha jövőre kapunk egy harmadik albumot is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
