Négyből kettő

Életem a Rolling Stones-szal

„De a banda játszik bélyeggel a hátán / Ezerszer megírták, hogy egyikük a sátán” – hasogatta a kulisszákat 42 évvel ezelőtt Földes László, a Hobo Blues Band Rolling Stones blues című számában, amelyet leginkább a hatvanas évek iránt érzett ködös nosztalgia hatott át, és távolról sem az aktualitások.

A Rolling Stones 1980-ban éppen a Bee Gees ihlette Emotional Rescue című számmal próbált a korszellem nyomába eredni, ami reménytelen vállalásnak tűnt; a nyolcvanas évek elején Jaggerék vénembereknek számítottak – negyven­évesen. De akik még ma is úgy vannak vele, hogy a hetvenes évek elején jelentek meg az utolsó „rendes” Rolling Stones-lemezek, minden bizonnyal elfelejtik, hogy éppen a nyolcvanas évek papagájos gondtalansága kellett ahhoz, hogy a Rolling Stones a show business egyik legértékesebb brandjévé váljon. A zenekar 1981–1982-es lemezbemutató turnéján született meg ugyanis a stadionrock mint szórakoztatóipari vállalkozás, bár akkor még senki nem gondolta, hogy még negyven év múltán is a Rolling Stones lesz a címerállata.

A zenekar legújabb kerek évfordulója alkalmából nemcsak újabb turné indult Sixty címmel, de dokumentumsorozat is készült, pontosabban négy portréfilm a Stones négy tagjáról, négy különböző rendező (Sam Anthony, James Giles, Oliver Murray, Clare Tavernor) munkájaként. Az alkotók koncepciója az volt, hogy beszélő fejként csak a zenekar tagjait mutatják, míg a megszólaló barátoknak, zenésztársaknak, kollégáknak (Tina Turnertől Slashig, Lars Ulrichtól Sheryl Crowig széles a kínálat) csak a hangját hallani archív bejátszások között. „Hagyjuk a kliséket” – mondja Jagger a róla szóló első rész legelején, ami elég reménytelen vállalkozásnak tűnik. És nem is tudunk meg többet a Rolling Stones múltjáról. Van benne egy kis Brian Jones, egy kis Altamont, sok kábítószer, de semmi új, vagy olyan, ami negatív színben tüntetné fel a zenekart. Az viszont sokaknak okozhat meglepetést, hogy Jagger nem csak a zenekar arcának tartja magát, de az eszének is, amit sikerül is hiteles „adatokkal” is alátámasztania. Ki gondolná, hogy a színpadkép megtervezésének a leg­apróbb részleteit is figyelemmel kíséri, és hogy nincs olyan pénzügyi döntés, amelyiknél ne az övé lenne az utolsó szó.