Film

Négyből kettő

Életem a Rolling Stones-szal

Kritika

„De a banda játszik bélyeggel a hátán / Ezerszer megírták, hogy egyikük a sátán” – hasogatta a kulisszákat 42 évvel ezelőtt Földes László, a Hobo Blues Band Rolling Stones blues című számában, amelyet leginkább a hatvanas évek iránt érzett ködös nosztalgia hatott át, és távolról sem az aktualitások.

A Rolling Stones 1980-ban éppen a Bee Gees ihlette Emotional Rescue című számmal próbált a korszellem nyomába eredni, ami reménytelen vállalásnak tűnt; a nyolcvanas évek elején Jaggerék vénembereknek számítottak – negyven­évesen. De akik még ma is úgy vannak vele, hogy a hetvenes évek elején jelentek meg az utolsó „rendes” Rolling Stones-lemezek, minden bizonnyal elfelejtik, hogy éppen a nyolcvanas évek papagájos gondtalansága kellett ahhoz, hogy a Rolling Stones a show business egyik legértékesebb brandjévé váljon. A zenekar 1981–1982-es lemezbemutató turnéján született meg ugyanis a stadionrock mint szórakoztatóipari vállalkozás, bár akkor még senki nem gondolta, hogy még negyven év múltán is a Rolling Stones lesz a címerállata.

A zenekar legújabb kerek évfordulója alkalmából nemcsak újabb turné indult Sixty címmel, de dokumentumsorozat is készült, pontosabban négy portréfilm a Stones négy tagjáról, négy különböző rendező (Sam Anthony, James Giles, Oliver Murray, Clare Tavernor) munkájaként. Az alkotók koncepciója az volt, hogy beszélő fejként csak a zenekar tagjait mutatják, míg a megszólaló barátoknak, zenésztársaknak, kollégáknak (Tina Turnertől Slashig, Lars Ulrichtól Sheryl Crowig széles a kínálat) csak a hangját hallani archív bejátszások között. „Hagyjuk a kliséket” – mondja Jagger a róla szóló első rész legelején, ami elég reménytelen vállalkozásnak tűnik. És nem is tudunk meg többet a Rolling Stones múltjáról. Van benne egy kis Brian Jones, egy kis Altamont, sok kábítószer, de semmi új, vagy olyan, ami negatív színben tüntetné fel a zenekart. Az viszont sokaknak okozhat meglepetést, hogy Jagger nem csak a zenekar arcának tartja magát, de az eszének is, amit sikerül is hiteles „adatokkal” is alátámasztania. Ki gondolná, hogy a színpadkép megtervezésének a leg­apróbb részleteit is figyelemmel kíséri, és hogy nincs olyan pénzügyi döntés, amelyiknél ne az övé lenne az utolsó szó.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.