Nem döntögettek eladási rekordokat, de egyszerre zajos és slágeres lemezeik egy egész zenészgenerációnak mutattak utat, többek között a Nirvanának is. Black Francis együttese 1993-ban oszlott fel hivatalosan, a tagok pedig különböző formációkban folytatták karrierjüket. A bő tízévnyi külön töltött idő alatt viszont akkora kultusz alakult ki körülöttük, hogy 2003-as visszatérésük idejére már topligás sztárprodukciónak számítottak. Új album egészen 2014-ig nem érkezett, de akkor az Indie Cindy című lemezben nem volt köszönet, egészen megalázó kritikákat kapott. Az idén végre Budapestre is eljutó Pixies azóta két sokkal jobban fogadott albumot is kiadott, a visszatérő lemez csalódását azonban nehéz volt feledtetni a rajongókkal. De a zenekar gitárosa, Joey Santiago azt nyilatkozta az új anyag kapcsán, hogy ez a Pixies felnőtt lemeze. Tény, hogy a Doggerelről egy csomó olyan elem hiányzik, amelyek a Pixies védjegyeinek voltak tekinthetők: nincsenek másfél perces darálások, surf-rock betétek, üvöltözések, ellenben Black Francis a lemez jelentős részén akusztikus gitáron sikál. Az is tény, hogy a Pixies sosem volt még ennyire konvencionális, melankolikus és öreges, de ez néhány dalban kifejezetten jól áll nekik (Vault of Heaven, Who’s More Sorry Now). A Doggerel nem sikerült rosszul, és ugyan az első korszak továbbra is agyonnyomja a zenekar életművét, de akit ez zavar, az valószínűleg amúgy is levált a Pixiesről az előző évtizedben.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
