A bevallottan késő hatvanas, illetve hetvenes évekbeli zenei inspirációkból építkező The Mars Volta látszólag tökéletesen anakronisztikus jelenség volt az állandó kísérletezésen, improvizációkon alapuló zenéjével, a káoszból a csúcspontig jutó, nem is kicsit pszichedelikus hangzású szerzeményeivel. A zenéket szerző Rodríguez-López jellegzetes gitárjátéka a pedál- és effektkészlet sűrű használatával éppúgy névjegye lett a zenekarnak, mint Bixler-Zavala misztikus-enigmatikus szövegei és énekhangja, s az időről időre cserélődő zenésztársakkal is hosszú időn át életben tartottak egy állandó magas színvonalon alkotó, koncepcióját tekintve változatos zenei cirkuszt, amelyre mind többen voltak kíváncsiak.
A zenekart alapításától kezdve egyfajta kreatív téboly hajtotta, néha a törzstagok is tartottak attól (és ennek időnként sajtónyilatkozataikban is hangot adtak), hogy ez a teremtő feszültség egyszerűen szétveti a bandát. Mégis meglepőnek tűnt, hogy tíz évvel ezelőtt ez tényleg bekövetkezett, mivel a kritikusok által rendre méltatott albumok sorát rögzítették, ráadásul az egyik legjobb és leglátványosabb koncertzenekarról volt szó. Esetükben nyugodtan beszélhetünk kultstátuszról, a rajongóikon túl a zenészszakma megbecsülését is kivívták – egy időre afféle szerény kültagként Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa is tagja lett a formációnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
