Lemez

Egy új kezdet

The Mars Volta: The Mars Volta

  • - minek -
  • 2022. október 12.

Kritika

Több mint két évtizede annak, hogy Omar Rodríguez-López és Cedric Bixler-Zavala, az At the Drive-In nevű poszthardcore zenekar tagjai a texasi El Pasóban megalakították, és gyors sikerre vitték a rocktörténet egyik legvalószínűtlenebb formációját.

A bevallottan késő hatvanas, illetve hetvenes évekbeli zenei inspirációkból építkező The Mars Volta látszólag tökéletesen anakronisztikus jelenség volt az állandó kísérletezésen, improvizációkon alapuló zenéjével, a káoszból a csúcspontig jutó, nem is kicsit pszichedelikus hangzású szerzeményeivel. A zenéket szerző Rodríguez-López jellegzetes gitárjátéka a pedál- és effektkészlet sűrű használatával éppúgy névjegye lett a zenekarnak, mint Bixler-Zavala misztikus-enigmatikus szövegei és énekhangja, s az időről időre cserélődő zenésztársakkal is hosszú időn át életben tartottak egy állandó magas színvonalon alkotó, koncepcióját tekintve változatos zenei cirkuszt, amelyre mind többen voltak kíváncsiak.

A zenekart alapításától kezdve egyfajta kreatív téboly hajtotta, néha a törzstagok is tartottak attól (és ennek időnként sajtónyilatkozataikban is hangot adtak), hogy ez a teremtő feszültség egyszerűen szétveti a bandát. Mégis meglepőnek tűnt, hogy tíz évvel ezelőtt ez tényleg bekövetkezett, mivel a kritikusok által rendre méltatott albumok sorát rögzítették, ráadásul az egyik legjobb és leglátványosabb koncertzenekarról volt szó. Esetükben nyugodtan beszélhetünk kultstátuszról, a rajon­gói­kon túl a zenészszakma megbecsülését is kivívták – egy időre afféle szerény kültagként Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa is tagja lett a formációnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.