Pár nap után a trombitás Johnny Colest gyomorfekéllyel a színpadról vitték kórházba. Az eleve nehéz természetű bőgős jogosan panaszkodott a körülményekre, így a 14 nap alatt lezavarandó 12 nagykoncertre, nyilvános próbákkal, kalózmagnókkal és -kamerákkal stb. Persze Mingus komplex, stílusokat átívelő és az egyéniségnek óriási teret nyitó koncepciója Coles nélkül is érvényesült, köszönhetően nem is Clifford Jordan tenorszaxofonos, hanem Eric Dolphy közreműködésének basszusklarinéton, altszaxofonon és fuvolán. A Théâtre des Champs-Elysées-ben is elhangzó, de eddig kiadatlan So Long Eric azért született, hogy Mingus azzal marasztalja a kiválni készülő Dolphyt, de a szaxofonost néhány héttel később, hirtelen vitte el a betegség. A mostani újrakiadást helyesbítésnek szánták (kijavították a címadást és a sorrendet, illetve a koncert egészét halljuk), de a sodró hangulat és a bámulatos szólók, főleg a zenekari hangzás aránytalanságából adódó rossz hangminőség ellenére érvényesülnek. Mingus szerzeményeinek változatos és rugalmas szerkezete, nyitottsága az avantgárdra, a hirtelen kvintetté redukálódott együttesben is tökéletes kifejezési keretet adnak mindenkinek, közülük Dolphy megszólalásai és szólói keltik a legerősebb hatást. Gyűjtőknek a híres turné további felvételei is kelleni fognak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
