Zene

Kurt Vile "fiatal harmincas" énekes-dalszerző Philadelphiából, aki még véletlenül sem keverendő össze híresebb (majdnem) névrokonával, a neomarxista szórakoztató zene német titánjával; pláne, hogy vele ellentétben neki például konkrét tapasztalatai vannak a kizsákmányolt munkásosztály mindennapjairól, hisz karrierje korai szakaszában targoncakezelőként is dolgozott.

"Ami egykor préritűznek tűnt, arról utólag kiderült, hogy csárdás", írta Th. W. Adorno többek közt az 1. hegedű-zongora szonáta kapcsán (1956), amelyet éppen ő méltatott lelkesen a bécsi bemutatón, 1922-ben. Nehéz belekötni e kegyetlen ítéletbe, különösen egy magyarnak, aki egy külföldinél talán jóval érzékenyebben reagál a hamis retorikájú, "népiesch" hangvételre.

A csütörtök esti koncert előtt gondosan meghallgatjuk a !!! (kiejtve: chk chk chk) vadonatúj nagylemezét, a Thr!!!llert: bár továbbra is szellemesen szórakoztató zenét csinálnak (ami amúgy egészen direkten lassú-középtempós diszkós, néha szokatlanul popos), de valahogy hiányzik a korábbi albumok elementaritása. Azután megnézzük élőben a csettintős nevűeket, és hirtelen minden a helyére kerül: az új dalok szépen elnyerik helyüket a koncertprogram és az életmű kontextusában.

A kevesebb több - mi tagadás, gyanús egy közhely, amely sokszor a hiányt próbálja erény gyanánt eladni, s amely csak ritkán igazolódik be oly érzékletesen, mint a Müpa múlt heti két Verdi-produkciójának vizuális összevetésében.

Négy, máskülönben igen mozgalmas év telt el a Yeah Yeah Yeahs legutóbbi nagylemeze, az It's a Blitz óta, ami bizony eléggé hosszú idő. Hogy jelezzük, mennyire is az, talán érdemes gyorsan végigvenni, hogy mi is történt 2009 óta azokkal a zenekarokkal, amelyek a YYY-hez hasonlóan az előző évtized elején robbantak be az újrock-forradalomnak nevezett izé élvonalába, majd több-kevesebb (de inkább több) sikerrel dolgozták végig magukat a nullás éveken.

Egy kis bocsánatos leegyszerűsítéssel az arab ra•-rock királyaként szokás emlegetni az 1958-ban Oránban született Rachid Tahát. Egy ilyen címkének, ugye, éppen annyi súlya van, mint amennyire lufi, de ebbe most ne menjünk bele, inkább tegyük hozzá, hogy a zendülők királyáról beszélünk, akire pont úgy hatott a Sex Pistols és a Clash, mint a ra•kultúra.

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

"Vannak hallgatóink például a Kerekes Band-, a Quimby-, a Nikola Parov-menedzsmentből, és még sorolhatnám" - Morcz Fruzsinát rock and roll iskolájáról, a Zenaipari Hivatalról kérdeztük.

Nem csak Wagnert vágják: a Narancs zenekritikusai is esélyesek a Művészetek Palotája elismerésére, a Wagner születésének bicentenáriuma alkalmából odaítélendő Hans Sachs-díjra.