Operett

Kapcsoljuk a nyolcvanas éveket

János vitéz az Erkelben

Zene

A János vitéz mint gyermekelőadás - már jóval a kezdés előtt, jószerint a gyülekező közönség láttán is megállapítható volt, hogy az újranyitott Erkel Színházban milyen irányt is vesz majd Kacsóh Pongrác (s persze Heltai Jenő és Bakonyi Károly) daljátéka.

A gyermekeknek szánt operett-előadás, ugye, már eleve nehéz műfaj, hát még akkor, ha a színpadi produkció, mondhatni, az épített környezetre is rálicitálva idézi fel letűnt történelmi és esztétikai korszakok világát. Palcsó Sándor rendezése eleve nem lehetett mesteri, legfeljebb tán játékmesteri, s ami abból most a színpadon érzékelhetővé válik, az leginkább valamiféle bizarr időutazás jegyeit mutatja. "Becsületes magyar ember nem hímez, nem hámoz" - énekli belépőjében a pásztorok királya, s ennek szellemében a kritikusnak sem lehet elhallgatnia, hogy a cselekményt nyitó toborzási jelenet egészen alacsonyan indította az előadást. Az csak a kisebbik gond volt, hogy a strázsamesteri egyenruha szűknek tűnt Sárkány Kázmér számára, de az már a nagyobbik, hogy az énekes vokális produkciója minden várakozást alulmúlt, s hogy Sárkány prózai játékának allűr-népszínmű jellegét egy-kettőre a gonosz mostoha (Sánta Jolán), de még az énekszámait hatásosan abszolváló Bagó, azaz Szegedi Csaba is átvette. Hogy aztán a lelkesen tébláboló énekkar sem keltett illúziót mint falusi népség-katonaság, azt voltaképpen már felhánytorgató célzat nélkül, csupán a jegyzőkönyvi hűség kedvéért említjük.

A műparaszti, majd a második felvonásban immár műudvari játék többé-kevésbé lekötötte ugyan a zömmel serdületlen közönséget, ám a történet szoros követéséről mégsem beszélhettünk. Mert noha az Erkel akusztikáját sokan és sokszor méltatták, bizony már a földszint 11. soráig sem minden szó ért el azonosítható hangalakban, volt légyen bár prózában kiejtve vagy éppen eldalolva. Hogy Haumann Péter - rutin üzemmódjában is üdítő humorú - francia királya még teátrálisan a színpad előterében fel-alá járva sem tudta áténekelni a hatalmas teret, az persze jóval kevésbé csodálnivaló, mint az, hogy több operistával is előfordult hasonló malőr ezen az estén. Méghozzá nem is csupán olyankor, amikor át kellett volna énekelni a figyelmes Köteles Géza által igazított zenekar teljes hangerejét.

A "kapcsoljuk a nyolcvanas éveket" hangulatát és vele a lejárt szavatosságú operettjátszást szerencsére meghaladták egypáran a színpadon, s így elsősorban a címszereplő Nyári Zoltán különös érdemeket szerzett játékával. Figyelemre méltó módon ugyanis az operett regiszterében mindvégig megmaradva, ám egyszersmind természetes hitellel létezett a színpadon, s ami legalább enynyire ritka erény: Nyári a próza és az éneklés közötti váltásokat is magától értetődőnek mutatta. Celeng Mária (Iluska) őszintesége és Fischl Mónika (francia királykisasszony) műfaji jártassága ugyancsak elvett valamit az előadást uraló nehézségből. Igaz, korántsem annyit, hogy a nyakigláb kritikus akár csak egy pillanatra is megfeledkezhessen a kínról, amelyet az Erkel prokrusztészi ambíciójú széksorai okoznak a nemcsak fel-, de magasra is nőtt jegytulajdonosok számára.

Erkel Színház, április 5.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.