Operett

Kapcsoljuk a nyolcvanas éveket

János vitéz az Erkelben

Zene

A János vitéz mint gyermekelőadás - már jóval a kezdés előtt, jószerint a gyülekező közönség láttán is megállapítható volt, hogy az újranyitott Erkel Színházban milyen irányt is vesz majd Kacsóh Pongrác (s persze Heltai Jenő és Bakonyi Károly) daljátéka.

A gyermekeknek szánt operett-előadás, ugye, már eleve nehéz műfaj, hát még akkor, ha a színpadi produkció, mondhatni, az épített környezetre is rálicitálva idézi fel letűnt történelmi és esztétikai korszakok világát. Palcsó Sándor rendezése eleve nem lehetett mesteri, legfeljebb tán játékmesteri, s ami abból most a színpadon érzékelhetővé válik, az leginkább valamiféle bizarr időutazás jegyeit mutatja. "Becsületes magyar ember nem hímez, nem hámoz" - énekli belépőjében a pásztorok királya, s ennek szellemében a kritikusnak sem lehet elhallgatnia, hogy a cselekményt nyitó toborzási jelenet egészen alacsonyan indította az előadást. Az csak a kisebbik gond volt, hogy a strázsamesteri egyenruha szűknek tűnt Sárkány Kázmér számára, de az már a nagyobbik, hogy az énekes vokális produkciója minden várakozást alulmúlt, s hogy Sárkány prózai játékának allűr-népszínmű jellegét egy-kettőre a gonosz mostoha (Sánta Jolán), de még az énekszámait hatásosan abszolváló Bagó, azaz Szegedi Csaba is átvette. Hogy aztán a lelkesen tébláboló énekkar sem keltett illúziót mint falusi népség-katonaság, azt voltaképpen már felhánytorgató célzat nélkül, csupán a jegyzőkönyvi hűség kedvéért említjük.

A műparaszti, majd a második felvonásban immár műudvari játék többé-kevésbé lekötötte ugyan a zömmel serdületlen közönséget, ám a történet szoros követéséről mégsem beszélhettünk. Mert noha az Erkel akusztikáját sokan és sokszor méltatták, bizony már a földszint 11. soráig sem minden szó ért el azonosítható hangalakban, volt légyen bár prózában kiejtve vagy éppen eldalolva. Hogy Haumann Péter - rutin üzemmódjában is üdítő humorú - francia királya még teátrálisan a színpad előterében fel-alá járva sem tudta áténekelni a hatalmas teret, az persze jóval kevésbé csodálnivaló, mint az, hogy több operistával is előfordult hasonló malőr ezen az estén. Méghozzá nem is csupán olyankor, amikor át kellett volna énekelni a figyelmes Köteles Géza által igazított zenekar teljes hangerejét.

A "kapcsoljuk a nyolcvanas éveket" hangulatát és vele a lejárt szavatosságú operettjátszást szerencsére meghaladták egypáran a színpadon, s így elsősorban a címszereplő Nyári Zoltán különös érdemeket szerzett játékával. Figyelemre méltó módon ugyanis az operett regiszterében mindvégig megmaradva, ám egyszersmind természetes hitellel létezett a színpadon, s ami legalább enynyire ritka erény: Nyári a próza és az éneklés közötti váltásokat is magától értetődőnek mutatta. Celeng Mária (Iluska) őszintesége és Fischl Mónika (francia királykisasszony) műfaji jártassága ugyancsak elvett valamit az előadást uraló nehézségből. Igaz, korántsem annyit, hogy a nyakigláb kritikus akár csak egy pillanatra is megfeledkezhessen a kínról, amelyet az Erkel prokrusztészi ambíciójú széksorai okoznak a nemcsak fel-, de magasra is nőtt jegytulajdonosok számára.

Erkel Színház, április 5.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.