Hol koncertmesteri ülő-, hol szólistai állóhelyéről, leginkább vonójának lefelé tendáló lengetésével. Ez márpedig sokszor kevésnek tűnt, különösen egy olyan koncertprogram esetében, amely agyonjátszott ugyan, ám éppen ezért megköveteli az egyértelmű és ráadásul fölfedeztető erejű vezetést. Az Egmont-nyitány, Brahms Hegedűversenye és a Sorsszimfónia megszólaltatása azonban ezúttal leginkább csak a versenymű szólójában tetszett valóban revelatívnak, hála az eszményszép hegedűhangot előállító, bravúros kezű, s hozzá mellesleg mindvégig rokonszenvesen oldott Bell játékának. Egyebekben persze újólag megcsodálhattuk az együttes remekül kiművelt, egynemű vonóshangzását, valamint a csatlakozó fafúvósok egyikének-másikának jeles rendű produkcióját, ám különösen az V. szimfónia előadásában erősen hiányolhattuk az emlékeztető jellegen túlmutató koncepciót, amely a kellemes érzéseken túl egyszersmind fontossá is tehette volna számunkra a kismilliomodik interpretáció meghallgatását. A hangverseny hivatalos (habár az előzetes meghirdetéshez képest jelentősen átalakult) programját követő zajos ünneplés mégsem volt indokolatlan, s meglepőnek inkább csak azt találhattuk, hogy a hosszan kitartó ováció mindösszesen csak egyetlen ráadást fialt: Mendelssohn III., "Skót" szimfóniájának derűs-táncos második tételét, amely szellemesen poentírozott kidolgozásával bevett és hálás ráadásszámnak hallatta magát.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 4.
