A historikus régizene-előadópraxis utóbbi évekbeli felfedezettjeinek egyike, a francia csembalista (1991) nemcsak extravagáns megjelenésével és viselkedésével tér el az átlagtól: játékának technikai virtuozitása, szuggesztivitása és indulatgazdagsága is figyelemre méltó.
Jean Rondeau afféle fenegyereke lett a csembalónak mostanában: olyan muzsikus, aki popsztárok módjára építi fel imázsát, ugyanakkor a közönség nemcsak meghökkentő gesztusokra számíthat tőle, de eredetiségre és elgondolkodtató ötletekre is. Első lemeze, a John Lennon hajdani LP-jét emlékezetünkbe idéző című Imagine (2015) kizárólag Bach zenéjéből válogatott, de főként átiratokra összpontosítva, s ezzel több jól ismert kompozíciót új megvilágításba helyezett. A következő korong, a Vertigo (2016)
Jean-Philippe Rameau zenéjét tekintette fő forrásának, ám a népszerű francia barokk szerző művei mellé helyezve egy manapság kevésbé kultivált kortársa, Joseph-Nicholas-Pancrace Royer mára elfeledett darabjait is felfedeztette közönségével. Most itt egy újabb CD, a Bach Dynastie, amely Johann Sebastian művei mellett három legjelentősebb fia, Johann Christian, Carl Philipp Emanuel és Wilhelm Friedemann alkotásait konfrontálja egymással. Öt művet hallunk, egy kivételével versenyműveket, ötletes és elegáns módon nem zenekari, hanem nagyon takarékos kamarazenei kísérettel. Az előadásmód pontos, karaktergazdag, expresszív. Mit sugall egy ilyen CD? Elsősorban azt, hogy Bach fiai is apjukhoz méltó, jelentős muzsikusok voltak – de az is fontos élmény és tapasztalat, hogy a lemez néhány műbe tömörítve felvillantja a folyamatot, amelynek során a tetőző barokk fokozatosan átalakul valami mássá: olyan egymástól is különböző, átmeneti stílusokká, amelyek már a bécsi klasszikát készítik elő. Ha a stílusok átmenetiek is, Rondeau és a hozzá csatlakozó szextett (öt vonós és egy fagottos) előadása nem hagy kétséget a darabok kvalitása felől.
Erato, 2017
