Rendben el lesz-e énekelve a „Gethsemane”, vagy sem? Ha nem is minden, de azért rendszerint bizony elég sok szokott ezen a kérdésen múlni, amikor Lord Lloyd-Webber krisztusi korban komponált, atipikus remekművének esedékes előadását látja az ember.
A győri színtársulat Margit-szigeti előadása most ebből a szempontból (is) kiállta a próbát: a második rész gyilkosan nehéz címszereplői tenorszámát Szomor György a kellő intenzitással és a megkívánt fejhangok bővében énekelte el, s ezzel egyértelműsítette önnön alakítása és vele az előadás sikerét. Az első részben ugyanis még enyhén rezgett a léc: a hosszú parókájával Varga Miklósnak frizírozott Szomor és társai helyenként érezhetően keresték a megfelelő hangütést, s ebben a hangosítás sem volt mindenkor tökéletes partnerük. Igaz, Sándor Péter Júdása már ekkor is izgalmas, sőt nyugtalanítóan erőteljes figurának tetszett, Rácz István (Kajafás) operai basszusa magabiztosan (bár a hangosítással megküzdve) vitte
a mélységeket, s Mária Magdolna nagy slágerszámára Baranyai Annamária is fölért szólamának kívánatos tisztaságáig. Forgács Péter dinamikus, becsülettel odatett Szupersztárt rendezett Bátonyi György historizáló, amfiteátrumot és revülépcsőt egyaránt beforgató díszletébe. Éppen csak önmagát nem sikerült rendezőként megfelelően beállítania, merthogy Heródes jelenete-száma enyhén kaotikusnak bizonyult, s mintha ezúttal Forgács hangja se bírta volna jól a gúnydal lendületét. Összegszerűen azonban még ez a szám is megvolt, s ha érződött is némi középszerűség az előadás egészén, azért a Jézus Krisztus szupersztár még így sem tévesztett hatást. Ezért pedig külön kijárt az elismerés a vezénylő Silló Istvánnak és zenészeinek, akik egész este professzionális színvonalon, ám
– a szó eredeti értelmében – műkedvelő lelkesedéssel játszották Webber halhatatlanságra ítélt rockoperáját.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 19.
alá
