Magyar Narancs: Az utóbbi években gyakran lépett fel a gyerekeivel (Jesse Paris Smithszel és Jackson Smithszel – a szerk.), akik Detroitban nőttek fel, távol a reflektorfénytől. Tudták akkoriban, hogy az édesanyjuk a „punk-rock keresztanyja”?
Patti Smith: A férjemmel (Fred „Sonic” Smith, az MC5 gitárosa volt – a szerk.) 1979 végén visszavonultunk néhány évre. A gyerekeknek fogalmuk sem volt, hogy mi a foglalkozásom, annyit láttak csak, hogy az anyjuk olykor ír. Nem őriztünk semmit a fellépéseink idejéből, azt akartuk, hogy a gyerekeinknek normális élete legyen. Nagyon egyszerűen éltünk, úgy ismertek engem, mint a mamájukat.
MN: De felnőttként már a Horses számait játsszák a mamájukkal.
PS: Igen, beszállnak néha, a fiam gitáron, a lányom zongorán. Betéve tudják minden dalomat, bármikor csatlakozhatnak hozzánk a színpadon, akár hivatalosan, akár beugró vendégként. A fiam fellép az idei nyári európai turnénkon, a lányommal pedig van egy közös műsorunk.
MN: 2015-ben, amikor a Horses negyvenéves lett, egy turné keretében adta elő az egész albumot. Nem volt furcsa olyan fiataloknak játszani, akik meg sem születtek, amikor az album megjelent?
PS: Imádunk fiataloknak játszani, ők még tele vannak energiával és lelkesedéssel. Nagyon szerencsések vagyunk, mert a fiatalok valamilyen oknál fogva magukénak érzik a munkánkat. A korosztályombeli zenészek nagy része főleg idősebbeknek játszik, esetleg a szülők elhozzák a gyerekeiket is, de az én koncertjeimre sok fiatal jár. Nem tudom, hogy mit jelent nekik a Horses, alkalmasint minden generáció más és más jelentést tulajdonít ennek a lemeznek, de nagyon is élő kapcsolatom van a koncerteken a közönséggel. Veszik a lapot, a politikai üzenetekre is reagálnak, de az sem utolsó, ha táncolni látom őket.
| ||
MN: Igaz, hogy felkérte Chet Baker jazztrombitást, hogy játsszon a lemezen, de ő túl sokat kért?
PS: Nem ő, az ügynöke kért sokat. Nagyon kis pénzből készült a Horses. Azt szerettem volna, ha az utolsó szám, az Elegie végén játszik, két és fél perc lett volna az egész. Igent mondtak, de 5 ezer dollárt kértek, ami ma nem tűnik soknak, de 1975-ben felemésztette volna a teljes költségvetésünk negyedét. Bárcsak visszamehetnék az időben azzal az ötezer dollárral! Csodás lett volna, ha játszik a lemezen, de sokat elmond az anyagi helyzetemről, hogy akkoriban egy könyvesboltban dolgoztam. Egyszerűen nem tudtuk volna megfizetni.
MN: Ez a könyvesbolt a manhattani Strand volt. Állítólag gyűlölt ott dolgozni.
PS: Előtte majd hét éven át egy másik könyvesnél, a Scribner’sben dolgoztam, komoly könyvesbolti tapasztalatom volt. Olvasott és jó eladó voltam, a kasszát is tudtam kezelni, de a Strandben könyveket kellett pakolnom az alagsorban. Ez kihívással nem járt, de annál több porral.
MN: Pedig akkoriban a bolt legendás tulajával, Fred Bass-szal is összefuthatott.
PS: Ez így van, de én csak a főnököt láttam benne, aki nem volt valami szívélyes alak. Évekkel később már jóval kedvesebb volt velem.
MN: Említette, hogy a visszavonultságban töltött detroiti évek során szerényen éltek. Azt is mondta, hogy a fő bevételi forrásukat a Because the Night című slágerből származó jogdíjak jelentették.
PS: Valóban szerényen éltünk, nem utaztunk, csak ha autóval eljuthattunk valahova. Európa szóba sem jöhetett. Én végeztem a házimunkát, főztem, takarítottam, varrtam, de minden áldott reggel írtam is. Művészileg nagyon termékeny időszak volt ez, komoly írói fegyelemre tettem szert ekkoriban.
MN: A saját dalai közül melyek közelítették meg kereskedelmileg a Because the Night sikerét?
PS: A legsikeresebb dalunk jelen pillanatban a People Have the Power. Kereskedelmileg a Dancing Barefoot is sikernek mondható, de a People Have the Power és a Because the Night vezet. Csakhogy az utóbbi nem a saját tulajdonom, hanem Bruce Springsteené, én részesedést kapok belőle. De a People Have the Powert Fred és én írtuk.
MN: A dal az 1988-as Dream of Life című, visszatérő albumán hallható, amelyet akkor igen elutasítóan fogadtak.
PS: Ez csak egy lemez volt, de nem a visszatérés. És valóban nem fogadták jól Amerikában. Kijött a lemez, mi meg visszatértünk az addigi életünkhöz, turné sem volt. A felvétel idején terhes voltam, a megjelenés után született a második gyerekem. Ugyanekkor a barátom, Robert Mapplethorpe már az AIDS-szel küzdött, szóval nem a rock kötötte le a figyelmemet, hanem Robert és a gyerekeim.
MN: Néhány év elteltével azonban valóban visszatért, és ebben nem kis része volt Allen Ginsbergnek is.
PS: Igen, ő úgy érezte, hogy vissza kell térnem a nyilvánosságba, folytatnom kell az élet nagy kalandját. De az sem volt elhanyagolható szempont, hogy valamiből meg kellett élnem, fel kellett nevelnem a gyerekeimet. El kellett jönnöm Michiganből, mert nem vezetek, a tömegközlekedési helyzet pedig ott reménytelen, ezért visszatelepültem New Yorkba. Tudtam, hogy itt munkám is lesz, és a tömegközlekedés terén sem szenvedek hiányt.
MN: Sokszor hangoztatta, hogy sosem tudná áruba bocsátani a művészetét. Magyarországon nem ritka, hogy a művészek azokhoz húznak, akik hatalmon vannak. Ismer olyan művészeket, akik elkezdtek közeledni Trumphoz?
PS: Nem hiszem, hogy Amerikában az igazán fontos művészek közül bárki is Trump kegyeit keresné. Azok, akik hozzá igazodnak, nem most kezdték, korábban is így gondolkodtak. De úgy látom, hogy a művészek többségében – legyenek színészek, festők vagy zenészek – elhatárolódnak a Trump-kormányzattól.
MN: Ön a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosa. Trump a tagadók közé tartozik.
PS: Amit Trump állít, az szörnyű és megalázó. Borzalmas, hogy egy ilyen ember képvisel bennünket. Nagyon kevés együttérzés szorult bele, az emberiség szükségletei hidegen hagyják.
A saját kis világa érdekli, semmi más. Persze bármilyen kicsi is ez a világ, ahhoz elég nagy volt, hogy elnökké válasszák. Szörnyű példát mutat, de közben egy 16 éves svéd lány, Greta Thunberg fiatalok tömegeit ösztönözi szerte a világon, hogy szólaljanak fel a klímaváltozás ügyében. Egy fiatal iskolás lány messze túlszárnyalja Trumpot. A lányom is aktivistaként küzd a klímaváltozás ellen. Támogatnunk kell Greta Thunberget, támogatnunk kell a törvényhozóinkat! Nem adhatjuk fel! Remélem, hogy a világ tudja, Trump nem képviseli az összes amerikait. Ő csak saját magát képviseli.
MN: A nagy sikerű Kölyköket követően 2016-ban megjelent az M Train című újabb memoárja, amelyből sokat megtudhatunk az olvasási szokásairól; hogy éveket töltött Bolaño regénye, a 2666 alapos tanulmányozásával, de szenvedélyes viszonyba keveredett A Mester és Margaritával és Wittgenstein életművével is. Nemrég egy Instagram-posztjából arról értesültünk, hogy Krasznahorkai Sátántangóját olvassa.
PS: Főleg külföldi irodalmat olvasok, és a New Directions kiadó gondozásában sok fordítás megjelenik. Sok könyvet kapok tőlük, a Krasznahorkai László-könyveket is ők küldték. De kaptam Lászlótól is egy üzenetet, azt kérdezte, felolvasnék-e a könyveiből egy vele kapcsolatos projekt számára. Ezt meg is tettem. Nagyon szeretem az írásait, az írói módszerét, a valós idejű, folytatólagos tudatfolyamokat.
MN: Az M Train visszatérő helyszíne a Café ’Ino, ahol törzsvendégnek számított, és ahová írni is járt. Nagy csapás volt, hogy bezárt?
PS: Nagyon elszomorított, mert része volt a napi rutinomnak. Oda jártam mindennap, az M Train nagy részét is ott írtam. Amikor bezárt, a tulajdonos nekem adta azt az asztalt, ahol mindennap ültem. Székekkel együtt. A mai napig ennél a kis asztalnál írok. Nincs törzshelyem, semmi sem lépett az ’Ino helyére.
MN: Nem gondolt arra, hogy megveszi a kávézót és ezzel megmenti a bezárástól?
PS: Nincs akkora bevételem, hogy megvehetném. Egy ilyen helyért New Yorkban több millió dollárt kérnek. Ekkora kiadást nem engedhetek meg magamnak, de nem is hiszem, hogy ez lenne nekem megírva.
| ||
MN: Azt sem gondolta volna senki, hogy egyszer az irodalmi Nobel-díj-ceremónián fog fellépni. Mégis ez történt, amikor 2016-ban Bob Dylan nyerte a díjat. Az
A Hard Rain’s A-Gonna Fall című Dylan-klasszikust adta elő. Legalábbis megpróbálkozott vele, de egy ponton újra kellett kezdenie.
PS: Az idegeim megtréfáltak. Lefagytam, se kép, se hang. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt, ilyesmi nem szokott előfordulni velem… Érzelmileg túlfűtött pillanat volt. Mindenhol közvetítették, de én nem szoktam hozzá az ekkora nyilvánossághoz. Azt hiszem, az emberek többsége azt látta ebben a kis incidensben, hogy én ugyanolyan nehézségekkel küzdök, mint mindenki más. Ismét bebizonyosodott, hogy nem a tökéletesség a fontos, hanem az, hogy kapcsolatot tarts a közönséggel.
MN: Egy egészen másfajta, de nem kevésbé szokatlan helyzetet is leír az M Trainben; egy bizarr találkozóját a sakkzseni Bobby Fischerrel az éjszaka közepén Reykjavíkban, ahol Buddy Holly-dalokat énekeltek hajnalig. Miért pont Buddy Hollyt?
PS: Az egész úgy kezdődött, hogy Bobby Fischer testőre felhívott, hogy találkozzam a főnökével éjfélkor, egy üresen álló szállodai lobbiban. Kikötötte, hogy egyedül jöjjek, illetve én is hozhatom a testőrömet. Ilyenem nekem nem volt, úgyhogy megkértem egy gitártechnikust, hogy kísérjen el. Komikus helyzet volt. Fischer eleinte nagyon ellenségesen viselkedett, közölte, hogy sakkról nem beszélhetünk. Próbáltam találni valami közös témát, és mentőötletként eszembe jutott, hogy olvastam valahol, hogy szereti a rock ’n’ rollt. Erre elmesélte, hogy amikor nagyon fiatalon pénzes sakkpartikat játszott Greenwich Village-ben, a megnyert pénzből Brooklynba járt rock ’n’ roll koncertekre.
| ||
Megkérdeztem, ki a kedvence, mire azt válaszolta: Buddy Holly. Miután pedig ezt ilyen jól megbeszéltük, azt kérdezte, tudok-e Buddy Holly-számokat. Ültünk, és én elkezdtem. Volt, hogy ő is beszállt, de pocsék hallása volt, semmi tehetsége az énekléshez. Nagyon hamisan, de nagy lelkesedéssel énekelte a dalokat. A halála után ellátogattam a sírjához Izlandon, és tudja mit láttam? Egy szalaggal átkötött csokrot egykori nagy riválisa, Borisz Szpasszkij nevével.
