Kicsit olyan volt, mintha a lo-fi esztétikát próbálta volna ki house-ra, de nem annyira szürreális módon, ahogy például Actress tette ugyanabban az évben. Roberts a ritmusaira bízta a vezetést, és nem butította le drasztikusan a hangjait; inkább olyan volt, mintha egy kifakult, régi albumot hallgatnánk, amely annak idején jócskán megelőzte a korát.
Három évet kellett várni a folytatásra, amelynek témái sokkal változatosabbak és játékosabbak. Állítólag utazólemez: Roberts az elmúlt évek fellépései között írta a számokat, melyeknek a hangmintái ismét különlegesek. Vannak köztük olyanok, amiket egy hotel tükörfalakkal borított fürdőszobájában rögzített, majd a hangsávokat átvette VHS-re, amit később eláztatott, és a szárítást követően digitalizált. Túlzás lenne azt mondani, hogy eme információ ismerete nélkül meg lehetne állapítani, hogy egyes hangok így kerültek rá az albumra, de az mindenképpen érződik, hogy különleges szűrő(kö)n mentek keresztül. Bár vannak könnyedebb technós és house-os részek is, alapvetően könnyen befogadható hangszeres elektronikára épülnek a tételek a Fencesen, amely összességében jól kikerüli a második lemezek ismert csapdáját: Roberts hangzása továbbra is friss, elgondolkodtató és... szép.
Dial/Aktrecords, 2013
