A teljesítmény már az első szempillantásra imponáló: közel ezer oldalon 42 tudós szerző 63 tanulmánya fürkészi a magyar irodalom hosszú tizenkilencedik századát, s hozzá a témák és közelítések változatossága is módfelett megkapó. A társ- és rokon tudományok kiválóságai dolgozataikban olyan izgalmas részterületeken kalauzolják az olvasót, mint például a pszichoanalízis irodalmi megjelenítése (Pléh Csaba), a hazai ókortudomány intézményesülése (Ritoók Zsigmond), vagy éppenséggel a Shakespeare-fordítások kalandos története (Kállay Géza). A hosszas mellőztetésnek immár végét szakasztva az új összefoglalás kitüntetett figyelemben részesíti a magyar drámairodalmat, s egyszersmind a hazai játékszíni kultúrát. Nagyszerű írások egész sora: Kerényi Ferenc csiszolt és bízvást a tudományos közlésmód követendő mintaképeiként dicsérhető összegzései, Eisemann György csábító eszmeiramlásai, Fábri Anna revelatív Jókai-résztanulmánya, tisztes áttekintések és kánonfazonírozó kísérletek, s megannyi (a kötet valóságos főszereplőjeként figuráló), Arany János életművét taglaló gondolatébresztő, értékes dolgozat.
S mégis, mindennek dacára az új irodalomtörténeti összefoglalás második kötete csalódást okoz, méghozzá nagyobb és komolyabb csalódást, mint az úgyszintén zavarbaejtően problematikusnak érzékelt első kötet. (Lásd korábbi cikkünket: Csekély tápérték, 2007. május 31.) Kiábrándultságunk egyik fő okát alighanem az összefoglalás aránytalanságaiban lelhetjük fel. Mert légyen bár napjainkban mégoly kevéssé érdekfeszítő és divatos, vagy éppenséggel direkte passzé Petőfi Sándor költészete, az joggal furcsállható, hogy a forradalmár lelkületű poétának csakúgy egyetlen tanulmány jut a kötetben, mint a kuruc korba kandin ácsingózó Thaly Kálmánnak. Az aránytalanságot csak még bosszantóbbá és feszélyezőbbé teszi, hogy az utóbbi munka a szaktudományos terminológia csúcsra járatásával véghez viszi Thaly allűrrehabilitációját. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a kuruc verseket hamisító Thaly Kálmán munkásságát épp akkora terjedelemben tárgyalja a kötet, mint a valamelyest tán mégiscsak jelentékenyebb irodalmi szereplőnek tekinthető Ady Endrét, akkor alighanem érzékletessé válik az aránytévesztés mértéke, mértéktelensége.
Az aránytalanságok eredményeképpen a kötet által tárgyalt korszakra itt-ott homály borul. Így szinte alig olvashatni az irodalmi ünnepekben, országosan ünnepelt évfordulókban és nemzeti gyásszal kísért temetésekben oly gazdag évszázad kultusztörténetéről, s az irodalmi élet megannyi szerveződése is jószerével említetlen marad. A Kisfaludy Társaság, illetve a Petőfi Társaság éppúgy a veszteséglistára került, mint a Kávéforrás írói köre, a Vasárnapi Újság vagy a néhányszor ugyan említett, de érdemben nem pertraktált A Hét. Ezek után már egyáltalán nem meglepő, hogy az új összegzés nem tárgyal több, utóbb irodalmi kultuszfigurává nemesült íróembert, mint amilyen a derék Komócsy József vagy a köpönyegéről és bús haláláról elhíresült Balázs Sándor volt. Ám az még a fentiek ismeretében is jogos elégületlenséget ébreszthet, hogy még a korszak amúgy különös és dicséretes figyelemmel vizsgált drámairodalmából is mód nélkül jelentékeny alkotók felejtődtek ki (pl. Czakó Zsigmond, Csiky Gergely, Teleki László).
Mindazonáltal az olvasóban alkalmasint lábra kapó, kínzó hiányérzetnek van egy másik oka is, s ez nem az említetlenül hagyott témák hosszú sora, hanem a fájdalmasan fogyatékos szerzőlista. Nehéz ugyanis megérteni, hogy miképpen lehetséges ma a tizenkilencedik századi magyar irodalomtörténetet összefoglaló igénnyel tárgyalni, ha a tanulmányszerzők között nem szerepel Dávidházi Péter, illetve Margócsy István neve. A háromkötetes összefoglalásnak bevallott szándéka volt reprezentálni napjaink honi irodalomtudományát, s aligha kétséges, hogy e két tudós fő közreműködése nélkül a végeredmény legfeljebb csak árulkodó lehet, s nem pedig reprezentatív.
Ám a hiányok felhánytorgatása aligha ad teljes körű magyarázatot a tanulmánykötet által kiváltott csalódottságra. A hiányok vagy épp az aránytalanságok ugyanis sosem válhatnak oly bosszantóvá, mint a kötet egy-egy kinyomtatottan jelenvaló, célját és irányát vesztett, innen-onnanista résztanulmánya. Ezek a - rendszerint döbbenetesen merész témakijelölések nyomán íródott - dolgozatok tobzódnak az üres enumerációkban vagy éppenséggel az öntetszelgő kijelentésekben. Így például Peremiczky Szilvia gigászi áttekintése (A magyar irodalom és a zene) egészen egy Schiff András-CD kísérőfüzetéig ível, amelyből közörömre megtudhatjuk, hogy Kertész Imre "regényeit szereti zeneműként elképzelni, nemcsak a mondatok zeneisége, de a kompozíció szempontjából is". A névdobálózás formai követelményeit tökéletesen kielégítő dolgozatból persze nem sok minden sül ki, ami nem is csodálható, hiszen a nevekhez csatolt megállapítások sorra-rendre sekély merülésűnek bizonyulnak: "(Péterfy Jenő) egyes ítéletei zenetörténeti szempontból talán vitathatóak, de számunkra most inkább az irodalmi vonatkozások az érdekesek. Irodalmi műveltségének és felkészültségének köszönhetően a zenekritika műfaját irodalmi rangra emeli, s gyakorlatilag ő tekinthető a magyar zenekritika megteremtőjének is."
Hogy az említett zavaró ismertetőjegyek nem csak az imént lovagiatlanul kipécézett Peremiczky Szilvia munkáját jellemzik, annak bizonyítására idézhetünk néhány gondolatot akár az új irodalomtörténeti összegzés érdemdús főszerkesztőjének, Szegedy-Maszák Mihálynak a tanulmányaiból is. Az irodalomtudós Nemzeti kultúra és világszínvonal című írásában Gustav Mahler budapesti működését és annak fogadtatását taglalja, s ennek során ilyesféle kijelentéseket tesz: "A jelenkorban örvendetesen gyakran lehet hallani Mahler műveit. Irodalmárként némi veszélyt sejtek abban, hogy kortársai közül viszonylag kevésnek az alkotásait játsszák rendszeresen." Egy másik tanulmányában (Újítás az irodalomban és a zenében) hosszabb exkurzust szentel a különböző Kékszakállú-felvételek szövegfordításainak, illetve az idegen ajkú operacsillagok vigasztalan magyar kiejtésének: "Nemcsak arról van szó, hogy kissé nevetséges hatású, amikor Christa Ludwig, illetve Walter Berry ezt énekli: 'anjám', illetve 'kóronája', mint ahogyan a Jessie Norman, Siegmund Nimsgern, Tatjana Troyanos által használt 'udje', 'mögötük' és 'most mar' is idegenszerű (É)."
Jessie (helyesen: Jessye) Norman és a néhai Tatjana (helyesen: Tatiana) Troyanos neve tehát bekerült a kurrens magyar irodalomtörténet reprezentatívnak szánt összefoglalásába, amelyből A zöldköves gyűrű és az Ikrek szerzője, a derék Török Gyula más tisztes írókkal egyetemben szőrén-szálán kimaradt. Ám bármennyire is tiszteljük e pazar operadívákat, fölemlítésük - fájdalom! - korántsem ellensúlyozhatja a köteten elömlő balladai homályt meg a néhány, nagyralátóan és bőszülten enumeratív tanulmány oly kínos csapongását.
Gondolat, 2007, 927 oldal, 6000 Ft
