Jó ideig csak a nyugati parti dzsesszklubok közönsége ismerhette a nevét, és azok, akik elolvasták például Flying Lotus vagy Kendrick Lamar utóbbi albumain a közreműködők listáját – azután letesz az asztalra egy olyan egész estés zeneanyagot, amely alatt beszakad az asztal.
Soha ilyen beszédes címet: a most 32 éves Los Angeles-i szaxofonos vállalkozása persze terjedelmét tekintve is lenyűgöző, de a 173 perces albumot igazából a kivitelezés minősége teszi kolosszálissá. Kamasi Washington szorosan véve öt évet dolgozott bemutatkozásán, mely leginkább a hatvanas-hetvenes évek sokszínű, gyakorta fúziós, soulban megfürdetett dzsesszmuzsikája előtt tiszteleg invencióval megírt, jól felépített, virtuóz módon feljátszott, tartalmas darabok élvezetesen sokszínű során (17 darabon!) keresztül. Egyedül persze semmire sem menne: zseniális muzsikusok sora zenél az oldalán, akiket mind fel kéne sorolnunk (plusz kórus és nagyzenekar!), ám mindenekelőtt az aranykezű Thundercat basszusgitáros jut az eszünkbe (aki hosszú időn át a Suicidal Tendencies tagja is volt). Az első CD kompozíciói sűrű biccentéssel adóznak John Coltrane emlékének, a másodikat a Miles Mosley remek bőgőszólójával teljes Miss Understanding indítja, majd gospeles, néha musicales tónusok, sőt, vokális sztenderdek is bejátszanak, de ezeknek is megvan a maguk gondosan kimért helye az album szövetében. A harmadik korong Debussy-feldolgozással is súlyosbított örömzenei fináléjának pedig külön csavart ad, hogy a Malcolm’s Theme végén megszólal a fél évszázada halott Malcolm X is. Azonban a lemezt nem ez a darab, hanem a Thundercat virtuóz basszusgitárszólója és Washington erre feleselő szaxofonjátéka által hajtott, szinte napfényes The Message zárja azzal az örvendetes tanulsággal, hogy érdemes efféle önbeteljesítő mentalitással lemezt csinálni – mintha ez a tündöklően ezerféle improvizatív zene azóta is, örökké élne.
Brainfeeder/Neon Music, 2015
