Lemez

Wolf Alice: My Love Is Cool

  • Lang Ádám
  • 2015. augusztus 3.

Zene

Az új évezred rockzeneka­rai­tól a legtöbb, ami elvárható, hogy a korábbi évtizedek hagyományaiból néhány elemet kiemelve olyan számokat írjanak, amik létezhettek volna korábban is, de valamiért rájuk maradt a megírásuk. A grunge és a folk szerelemgyerekeként jellemzett londoni Wolf Alice jó példa lehet erre. Az elmúlt években kiadott kislemezeikkel előbb hazájukban, majd tavaly a Hátrahagyottakban felcsendülő Moaning Lisa Smile-lal Amerikában is ismertek lettek, mire azonban eljutottak az első lemezükig, a szerelemgyermeket egyre inkább a zajos gitárok és a popos dallamok kezdték érdekelni. Így a My Love Is Cool már a Veruca Salt és a My Bloody Valentine világa felé kalandozva adja a 90-es évek gitárzenéinek nosztalgikus kivonatát. Mindezt úgy, hogy közben tartalmazza a korszak lemezeinek jellemző szerkesztési hibáit is.

Ugyan Ellie Rowsell, a frontlány szuperjól játszik az érzelmek teljes skáláján az érzéki tónusoktól az üvöltözős kitörésekig, azért jó, hogy nem kazettán kell hallgatni a lemezt. Így ugyanis kivehető a playlistből a folkos nyitódal, az album ívét megtörő power ballada (amit a dobos énekel), valamint a szünet után következő, bónusztrekkel megtoldott zárószám. Ami azonban ezután marad, olyan homogén zsánerlemez bő félórában, amivel úgy lehet visszamenni az utóbbi években újra legitimált kilencvenes évekbe, hogy közben nem olyan számokat kell hallgatni, amelyek – épp a rájuk rakódott két évtizedes hagyomány miatt – már sohasem szólhatnak olyan frissen, mintha mai fiatalok írták volna meg őket.

Dirt Hit, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.