Az új évezred rockzenekaraitól a legtöbb, ami elvárható, hogy a korábbi évtizedek hagyományaiból néhány elemet kiemelve olyan számokat írjanak, amik létezhettek volna korábban is, de valamiért rájuk maradt a megírásuk. A grunge és a folk szerelemgyerekeként jellemzett londoni Wolf Alice jó példa lehet erre. Az elmúlt években kiadott kislemezeikkel előbb hazájukban, majd tavaly a Hátrahagyottakban felcsendülő Moaning Lisa Smile-lal Amerikában is ismertek lettek, mire azonban eljutottak az első lemezükig, a szerelemgyermeket egyre inkább a zajos gitárok és a popos dallamok kezdték érdekelni. Így a My Love Is Cool már a Veruca Salt és a My Bloody Valentine világa felé kalandozva adja a 90-es évek gitárzenéinek nosztalgikus kivonatát. Mindezt úgy, hogy közben tartalmazza a korszak lemezeinek jellemző szerkesztési hibáit is.
Ugyan Ellie Rowsell, a frontlány szuperjól játszik az érzelmek teljes skáláján az érzéki tónusoktól az üvöltözős kitörésekig, azért jó, hogy nem kazettán kell hallgatni a lemezt. Így ugyanis kivehető a playlistből a folkos nyitódal, az album ívét megtörő power ballada (amit a dobos énekel), valamint a szünet után következő, bónusztrekkel megtoldott zárószám. Ami azonban ezután marad, olyan homogén zsánerlemez bő félórában, amivel úgy lehet visszamenni az utóbbi években újra legitimált kilencvenes évekbe, hogy közben nem olyan számokat kell hallgatni, amelyek – épp a rájuk rakódott két évtizedes hagyomány miatt – már sohasem szólhatnak olyan frissen, mintha mai fiatalok írták volna meg őket.
Dirt Hit, 2015
