"Kavartak a komisszárok" - Interjú Karácsony Jánossal

Zene

Augusztus 18-án Alsóörsön ad háromórás koncertet az LGT. Ez alkalomból Karácsony Jánossal beszélgettünk a régi szép és kevésbé szép időkről: megfigyeltekről és megfigyelőkről, rock 'n' rollról és cenzúráról, Erdős Péterről és a Ringasd el magad! angol változatáról.

Magyar Narancs: Tart még a rivalizálás az Omegával? Azért kérdezem, mert Kóbor János nemrég egy rádióinterjúban elég pikírten nyilatkozott a korai LGT-ről.

Karácsony János: Szerintem ez nem rivalizálás. Sem a zene, sem a stílus, semmi sem egyforma a két zenekarban. Ha észrevettél valami pikírtséget, az csak amiatt lehetett - ha egyáltalán -, ami réges-régen az ős-Omegával történt. Kivált két tag, Presser és Laux, és ez talán átmenetileg megroggyantotta az Omegát. Lehet, hogy ez a tüske még mindig él, betokosodott, és az évtizedek sem tudták begyógyítani. De én ezt csak hallomásból tudom, hiszen akkor én még nem voltam velük, 1974-ben csatlakoztam az LGT-hez.

MN: Presser Gábor mesélte még jó régen a Narancsnak, hogy igazán komolyan 1974-ben fordult meg a fejében - egy Los Angeles-i lemezfelvétel alkalmával -, hogy kint marad. Neked is voltak hasonló gondolataid?

false

KJ: Hasonló az én sztorim is, igaz, velem Londonban történt meg. Nem tartott sokáig a tépelődés, de azért leperegtek előttem a prók és kontrák. Láttam magam körül a kint élő magyar zenészeket, akik akkori szóval élve disszidáltak. Győzködtek, maradjak én is. Voltak köztük technikusok is, nem is volt rossz dolguk, jó helyeken kaptak munkát. És láttam, ahogy tipródnak, nehezen dolgozzák fel, hogy az itthoni "csillogó, kényelmes" világból átkerültek egy jóval nehezebb, szürkébb, hétköznapibb életbe. Az itthoni élet persze nem a pénz mennyisége miatt volt csillogó, mert komoly összegekről szó sem volt. De láttam rajtuk, a kintieken az otthontalanságot, elég szomorúan festettek. És én egész egyszerűen nem tudtam magamat elképzelni abban a lakásban, ahol ők engem vendégül láttak. Abban a számomra ridegnek tűnő világban, ami az első hónapokban Angliában fogadott, amikor a szerződésünk az angol EMI kiadóhoz kötött, és sokat jártunk ki Londonba. Nem tudtam magamat elképzelni, hogy elhagyom Magyarországot. Nem volt honvágyam, hiszen nem volt alkalmam belekóstolni, de nem is akartam belekóstolni. Meggyőződésem, hogy jó pillanat volt, amikor úgy döntöttem, hogy nekem ezt nem szabad megtennem.

MN: Milyen szerződést kötött veletek az EMI?

KJ: Vacakot. Ez nem is az első nyugati szerződése volt a zenekarnak; volt korábban egy nagy amerikai szerződése is az LGT-nek, az még az én csatlakozásom előtt született, az amerikai ABC-CBS szerződtette a zenekart. Mivel a 74-es nagy amerikai turné végén Barta lelépett, 76-ra már keresztben állt minden, az amerikaiakban ettől elfogyott a bizalom. Egész egyszerűen nem tudtunk eleget tenni a szerződésnek. Ez a dolog bedőlt. A következő sansz az EMI-szerződés volt, amibe már be kellett vonni a Hungarotont, mert pont ezelőtt aláírtunk velük egy szerződést egy lemezre. Így lett egy kusza, vacak szerződés. Az EMI Magyarországra küldte az emberét, egy zenei rendező-hangmérnököt, akivel a magyar nyelvű lemezünk alapjaira megcsináltuk az angol felénekléseket, ezután pedig Londonba mentünk, és ott kevertük össze. Akkor már simán engedtek minket.

MN: Megenyhült a kultúrpolitika?

KJ: Ez nem kultúrpolitikai kérdés volt. Középszinten kavartak a komisszárok. Az angolok és a Hungaroton között főleg klasszikus zenei vonalon volt szoros a kapcsolat, de a rock is belefért. Az EMI minket nézett ki, és aláírtunk.

MN: Ezt Aczélnál kellett kieszközölni?

KJ: Ugyan. Mért állt volna szóba velünk? Ez Erdős Péter szintjén dőlt el. Kellettünk az összképbe. Mi jártuk Kelet-Európát: NDK, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia - megvolt az egész keleti blokk. A Szovjetunióban három nagyon hosszú turnénk is volt. Az volt a deal, hogy ha elvállaljuk a szovjet turnét, ami jóformán kötelező volt a vezető együtteseknek, akkor elfogadhatjuk az angliai meghívást is. Végül elvállaltuk. Sok helyen megfordultunk a világban, s mindenhol megpróbáltuk jól érezni magunkat, de én, az igazat megvallva, a szovjetunióbeli koncerteken éreztem magam a legjobban. Mindenféle ideológiától függetlenül én egyszerűen jól éreztem magam ott. Hatalmas tömegek előtt játszottunk nagyon nagy sikerrel. Oroszul nem kellett játszani, angolul nem énekelhettünk, de miért is, és Rigától Jerevánig szerettek bennünket, noha érteni nem nagyon érthették, miről szólnak a dalaink. És folyt a finom szovjet pezsgő...

MN: Angol nyelven melyik LGT-dal hangzik a legjobban?

KJ: Angolul talán a Ringasd el magad! volt a legsikerültebb. Emlékszem, amikor csináltuk az ominózus EMI-lemezt, nagyon sokat kellett vokáloznom. Ma sem vagyok valami erős angolból, de akkor kifejezetten gyenge voltam, fénykoromban is legfeljebb a londoni cockney konyhanyelvig jutottam el, szóval, amikor a lemezfelvétel folyt, vért izzadtam, amíg a többiekkel felénekeltem azt a tengernyi anyagot. Az angolok, amennyire lazának tűntek, annyira biztosra mentek, rengeteget kellett próbálnunk, hogy belénk sulykolják az angol verziót. Csak így mehettünk koncertezni. Azt gondoltam, laza lesz a dolog, de az utolsó betűig rendkívül komolyan vettek mindent. Agyonpróbáltattak minket, de megérte, mert ha maradt is egy kis akcentusunk, amit talán kihallottak az angolok, rendben ment minden, jó volt a turné, szerettek bennünket. Az EMI művészeti főnökétől jött a felvetés, hogy költözzünk Londonba, és legyünk stúdiózenészek, abban nagy fantáziát láttak. De mi nem.

MN: A Ringasd el magad! hogy van angolul?

KJ: Rock, rock, rock yourself away...

MN: És lengyelül?

KJ: Azt nem tudom, de ők mindig úgy énekelték, hogy ringo, ringo, ringo...

MN: Lengyelországban szupersztárnak számítottatok.

KJ: Lehet mondani. Lengyelország a szívünk csücske volt, és mi is nekik. Amerre mentünk, jöttek tömegével, és ment a ringo, ringo, ringo, ringo.

MN: Mi történt azon a hetvenes évekbeli romániai koncerten, ami után külügyminisztériumi jegyzékváltásra került sor?

KJ: Bukarestben játszottunk a vörös posztóval borított kultúrpalotában. A parlamenthez tartozott valahogy. Az egész turnén velünk utazott négy civil tiszt, szorgosan körmölték a jelentéseiket. De hát ez akkor így ment. Volt, akit ez nem érdekelt, s volt, akit rettenetesen bosszantott. Mi az utóbbi kategóriába tartoztunk. De a kitiltás nem tőlük jött. A próbán láttuk, hogy készülnek felvenni a koncertet, mi nem engedtük, erre a palotaőrség bezárt minket az öltözőbe, alig lett a végén előadás. Hazajöttünk, és már üvöltözött is az interkoncertes főkomisszár, hogy kitiltottak a románok!

MN: De miért kellett jegyzéket váltani?

KJ: E miatt a bukaresti balhé miatt. A románok még az útleveleinket is elvették pár napra. De ez volt 82-ben az NDK-ban is. Utána meg arról levelezgetett a két baráti, szocialista ország, hogy egy zenekar hogyan vagy hogyan nem viselkedett. Volt rá idejük.

MN: Gondolom, nemcsak a baráti Romániában, hanem a baráti Magyarországon is figyeltek benneteket.

KJ: Biztosan. Bele kéne nézni a III/III-as papírokba, nyilván ott vannak a nevek. Alig hiszem, hogy bármi terhelőt össze tudtak gyűjteni ellenünk, nem voltunk feltűnőek, elég hétköznapi életet éltünk. Biztos figyeltek minket is, ez már csak a rendszer természetéből is következik, de ez nem mérgezte meg a hétköznapjainkat. Az én hétköznapjaimat biztosan nem.

MN: Tudtátok, kire kell figyelni?

KJ: Én nem tudtam. Egyre-másra derülnek ki nevek, s még biztosan fognak is. Akár a szakmából is, akár olyanok is, akiket kedveltem vagy mint zenésztársat, vagy mint ismerőst. Előfordult már ilyesmi, s ilyenkor egy kis csalódás vett erőt rajtam. Valószínűleg nem ez a legadekvátabb kifejezés a részemről, de én ezt használom, mert én ilyen vagyok.

MN: Erdős Péterről, a Kádár-kor nagy hatalmú popmenedzseréről nem szokás jókat mondani; a nyilatkozataidból úgy tűnik ki, hogy neked jóval kedvezőbb a véleményed róla, mint a kollégáid többségének.

KJ: Nem sírom vissza azt a rendszert, dehogy sírom, de sokan vagyunk úgy, ezt biztosan tudom, akik most már, a tények ismeretében, tudván, hogy a szocialista tábor más országaiban hogy mentek a dolgok, egy kicsit más színben látjuk az ő szerepét. Én azt mondom, lehetett volna sokkal rosszabb is. Azt nem hiszem, hogy élt-halt volna a rockért, vagy hogy nagyon látta volna, miből lesz a cserebogár, mert nem látta. De valamit mégiscsak jól csinált. Mégiscsak ő volt az, aki ha akart valamit, azt kiverekedte fölfelé. Bár az is igaz, hogy ez esetben az ideológiát felülírták a bevételek. Mert egy idő után a könnyűzene anyagi vonzata sem volt közömbös az államnak. És persze az is szempont volt, hogy szem előtt legyünk. Ahogy azt például a "kiváló" Rajnák elvtárs mondta annak idején a Budai Ifjúsági Park igazgatójaként: "Az a jó, ha itt van bent tízezer ember, én meg állok az irodámban, gumibottal a kezemben, és csak kinézek, és mindenkit látok. És ez jó, mert akkor nem máshol vannak, hanem itt, az én markomban." Valami ilyesmire tippelek Erdősnél is: volt gumibotja, de abban a közegben ő különleges képességekkel bírt. És közben ügyesen cenzúrázott.

MN: Melyik az LGT legáthallásosabb dala?

KJ: Az, ahol a szövegírók - Dusán, Adamis és Presser - a legügyesebben tudták áthintáztatni a cenzorokat. Lemezelfogadáskor ment a harc minden szóért. A Nem adom felnek nem lehetett Amerika a címe, de ez egy ismert sztori. Az Áldd meg a dalt meg túl klerikálisnak tűnt: nem, kérem, ennek semmi köze az egyházhoz - magyaráztam. Hát, ilyen meccsek voltak. Akik elég jókat írtak ahhoz, hogy fennakadjon a cenzorokon, megharcolták a maguk csatáját. Felkelteni a cenzor figyelmét - ez már valami. Ez a valódi teljesítmény.

MN: Milyen koncerten tomboltál utoljára?

KJ: Eric Claptonon és Pinken. Nagyon tetszett az a hozzáállás, ami Pinket jellemzi. Bekísértem a keverőhöz a lányaimat, mondtam nekik, gyerekek, én kimegyek a büféhez, hátul megtaláltok. De aztán nem hátul találtak meg, hanem elöl, a dühöngőben. Teli torokból ordítottam.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.