Új hangok teremtői

Zene

Zsidó rock and rollal, olasz és afrikai forradalmárokkal kábítunk: a legforróbb új világzenei lemezeket ajánljuk a hét legforróbb napjára.

Yiddish Twist Orchestra: Let’s Hol volt, hol nem volt egy Willy Bergman nevű alak, aki az ötvenes években minden szándéka ellenére mély nyomot hagyott London táncparkettjein. A legenda szerint folyton változtatta a nevét, és később meg is háborodott szegény, de nem ezért szerették, hanem mert úgy fonta össze a jiddis dalokat, a rock ’n’ rollt, a tvisztet, a kalipszót és a mambót, mint senki a világon. Nos, ezt a Willy Bergmant tűzte zászlajára a Yiddish Twist Orchestra, élén azzal a Lemez Lovassal (Jonathan Walton), aki napjaink zsidó tánczenéjében elévülhetetlen érdemeket szerzett az Oi Va Voi és a Shtetl Superstars nevű együttesekkel.

false

Hat évvel ezelőtt már felvettek egy nem hivatalos EP-t hat instrumentális koncertfelvétellel (Yiddish Twist Orchestra Plays Willy Bergman), de arról a kutya sem tud, és forgalomba sem került, úgyhogy nyugodtan tekinthetjük a Let’s című korongot a debütálásuknak. Ami a társaságot illeti, az többé-kevésbé átalakult, de a komolyságát nem vesztette el: olyan figurák alkotják, mint Natty Bo (a Ska Cubanóból), Ben Mandelson (a Triaboliques-ból), Paul Taylor (a Snowboyból), David Bitelli (aki többek közt Elton John fúvósa), vagyis egy nettó all stars csapattal van dolgunk. De nem ezért szeretjük, hanem mert úgy tisztelegnek Bergman világa előtt, mintha még soha nem hallhattunk volna ehhez hasonlót.

Én, megjegyzem, soha. Elképesztő a fúvóskar, a helyén van a Hammond, bizsergető a szörfgitár, és hát Natty baromi sármmal énekel. Együtt a humor és az alázat, a gyökér és a nagyvilág, a nosztalgia és a frissesség, szóval, le a kalappal. Bergman előtt, Walton előtt, az egész brancs előtt, de előre szólok: legközelebb nem vesznek le a lábamról egy harmincnégy perces anyaggal. (Bergmanton Twist Series, 2015)

 

 

 

 

Canzoniere Grecanico Salentino: 40 Hiába, az csak egyszer adódik meg egy zenekar életében, hogy negyvenéves legyen! Kivált, ha a legidősebb tagja is csak a harmincas éveiben jár… A történeti hűség kedvéért oldjuk fel: a salentói Canzoniere Grecanico Salentinót 1975-ben alapította Daniele Durante, majd a fiára, Mauróra hagyta, aki 2007-ben minden porcikájában felfrissítette örökségét. Ahogy az előző – a Pizzica indiavolata című – albumuk kapcsán már jeleztük, olyan hangszereseket (tamburin, harmonika, furulya, gitár, buzuki, duda) és táncosokat gyűjtött maga köré, akiken a legtüzesebb pizzica sem fog ki, ugyanakkor a szédítő pörgésről bármely pillanatban szívfacsaró lírára tudnak váltani. Az, bizony, ötcsillagos lemez volt, már csak ezért is izgatottan vártam, hogy mit tehetnek hozzá a negyvenes évfordulójuk kapcsán.

false

Mondhatom, nyugi van. A fő csapások iránya betartva: aki pörgésre vágyik, az a Rirollalla és a Ziccate című, aki pedig sima szívszakadásra, az a Tienime Tata és a Ninna Nanna című számoktól kapja meg a magáét. Az utóbbiak kirívóan veszélyesek, sokkal bénítóbbak, mint az a mitikus pók, amelynek mérge ellen a féktelen tánc volt a leghatékonyabb gyógyszer. De nem ússzuk meg ennyivel.

Ehhez a születésnapi tortához ugyanis egy harmadik réteg is meghatározó ízt adott – mégpedig a latin politikai dalok tágas hagyománya, minden kiállásával, vállvetésével és romantikájával. Emlékezetes példaként az I love Italia és a Solo Andata szolgál, a másodikban azokat a bevándorlókat énekelve meg, akik az életüket kockáztatták a tengeren. Így kerek az évforduló, a sztori, és nem utolsósorban ez a kiváló album. (Ponderosa Music & Art, 2015)

 

 

 

 

 

Bassekou Kouyaté & Ngoni Ba: Ba Power Grammyt még nem kapott, de különben nincs még egy afrikai, aki annyi elismerést söpört be, mint Bassekou Kouyaté. És mindezt úgy, hogy szemernyit sem dörgölőzött a nyugati elvárásokhoz, sőt szembefordult azzal a mali tradícióval is, mely szerint – a bendzsó, a gitár és a lant ősének számító – ngoniból csak egy férhet meg egy zenekarban. Szóval, nézhetjük bárhonnan, Bassekou megrögzött forradalmár. És mint hallhatjuk, azok legfrankóbb fajtájából való: humorral, mélységgel, finomsággal és elképesztő ener­giával. Ezért lett a Jama Ko című 2013-as albuma a No. 1. az európai világzenei rádiók éves összesítésében, ezért kapta „az év művésze” címet a Songlines magazintól, és ezért ájult el tőle Paul McCartney, Damon Albarn és John Paul Jones az angol Africa Express project során.

false

És most még rátett egy lapáttal. Igaz, teszem hozzá, nem annyira spirituálisan, mint intenzitásában. Bassekou anyanyelvén a „ba” szónak több jelentése is van: érthető zenekarként, erősként és jelentősként egyaránt. Ezúttal az erősről kell beszélnünk, mégpedig olyan mértékben, amivel egy másik dimenzióba, a legdurvább afrorockba lépett a zenekara. (Aki nem hiszi, járjon a Siran Fen, a Musow Fanga, a Borongoli ma Kununban vagy a Waati után.)

Érdekes, hogy Bassekou, aki mindig is adott arra, hogy csak tradicionális afrikai hangszereket használjon, most európai alakokat is megtűrt egy-egy számban: a trombitás Jon Hassellt, a gitáros Chris Brokaw-t, a dobos David Smitht és a billentyűs Chris Eckmant. De nem kell félni, semmi hígulás, családi vállalkozása így is a mali istenek műve maradt; lényegében már az is elég, amikor az énekesnő-feleség Amy Sacko kinyitja a száját. (Glitterbeat Records, 2015)

Neked ajánljuk