Kétségtelen, hogy nehéz tetszőleges dolgokat úgy egymás mellé állítani, hogy ne lehessen föléjük írni a Dialógus címet, sőt hogy ez ne sugalljon valami többlettartalmat, a viszonyítás valamiféle rendezői javaslatát vagy befogadói kényszerét. Az idei fotóhónap szervezői ennél azért több okot is felhozhattak a névválasztás mellett. A rendezvény "központi" kiállításai egymás melletti termekben sorakoztatják föl a kortárs cseh, lengyel, szlovák és magyar fotóművészet friss termékeit, ráadásul ez egyfajta párbeszédben áll a közel- és középmúlttal is. Igaz, hogy itt már lényegében megszűnik a nemzetközi kitekintés, hacsak nem vesszük ide a Bauhaus-mestereknél tanult, 1938-ban Egyiptomba, majd Franciaországba emigrált, művészetében is külön utakon járó Étienne Sved (meghalt 1996-ban) kiállítását a Budapest Kiállítóteremben, december 7-ig.
A VAM Design Center egyébként elég jó, egyszerre ösztönző és semleges terep a párbeszédre, hiszen egy tipikus, függőfolyosós pesti bérházról van szó, amely tetőtől talpig kiállítótérré alakult át, az udvarát üvegtető borítja, a falait nyersre csupaszították, szóval ódon és dinamikus, következésképpen kortalan. Összesen öt kiállítás látható itt - öt különféle rendezésben: a leginkább a szlovák anyag tűnik reprezentatívnak, a lengyel vállaltan egyfajta szemezgetés, a csehek egy pályázat nyertes munkáival vannak jelen. Az utóbbiak esetében szinte meglepő - bár lehet, hogy csak az alkotók korábbi, külföldi tanulmányutakkal járó sikereiből következik -, milyen nagy arányban találták meg témáikat külföldi, olykor kifejezetten egzotikus helyszíneken. Utazáskor a táguló világba a lélek is boldogan terpeszkedik bele? A legizgalmasabb sorozat Andrej Balco alkotása, aki Csehországban is dolgozik, de Szlovákiában született és lakik, úgyhogy az ottani válogatásban is szerepel. A cseh anyagban brazíliai fotói láthatók: egy-egy jómódú ember, mellette pedig a szolgája, külön-külön képen, olykor közös beállításban - ez akár szocio is lehetne. De a képeket ridegen erőteljes mesterséges fények merevítik ki, és ez megszünteti, kivonja a fotókból a helyi jelleget, és az alá-fölé rendeltségi viszonylatok elvontabb, árnyaltabb és talányosabb részletei felé fordítja a figyelmet. Ezt a rövid vallomástöredékek is erősítik, amelyekben ki-ki a vágyairól, a munkáról mint olyanról vall, nem minden hatásvadászat nélkül erősítve föl a kontrasztokat.
A lengyeleknél a mindössze huszonnégy éves Ewa Axelrad foglalja el a legtöbb falfelületet ember nagyságú képeivel: egy-egy magányos fiatal férfi vagy nő áll mondhatni a semmiben, kicsit esetlen tartásban, sután természetes pózba merevedve, afféle botcsinálta fotómodellként, akinek a ruhája is amúgy átlagosan szerencsétlen. A hétköznapiság rideg apoteózisaként is szemlélhetnénk ezeket a képeket, ha nem hatná át őket valami már-már filozófiai mélységű üresség, magárahagyottság, ami addig vonzza magához a tekintetet, míg végül már azt is kétségbe vonnánk, hogy valóban élő embereket, nem pedig tökéletes bábokat látunk. Így aztán csak állunk zavartan, egyfajta mindentől eltávolodott tanácstalanság riadt állapotában. Hasonlóképpen nem a kamerába - vagyis az arcunkba -, hanem oldalvást bámuló portrékból áll Jaroslaw Grulkowski Buszmegálló című sorozata, amelynek látszólag önnön mélységeikbe merülő alakjai alighanem mindössze a menetrendet tanulmányozzák, jól szemléltetve, milyen emelkedetten tudunk belezuhanni kisszerűen prózai foglalatosságainkba.
A szlovák anyag kevésbé egységes, itt a kedves vidéki esetlenségektől kezdve riasztóan nőietlenített nők és férfiatlanított férfiak manipulált aktképein át olyan "kacsintós képekig" ível a skála, amelyeken híres politikusnők arcképére súlyosan bántalmazott asszonyok sebei, kék foltjai vetülnek. Finom feszültség tölti el Martin Kollar képeit: az Európai Parlament irodai folyosóin töri meg a bürokrácia néma csöndjét egy-egy groteszk, oda nem illő vagy csak fanyar módon különös tekintet, mozdulat, testtartás. Erre a válogatásra is jellemző egyfajta elvont problémalátás, ábrázoláson túli konceptuális logika, amit esetenként némi keresettség, máskor viszont finom humor színez.
A magyar kiállítás, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának Egy lépéssel tovább című anyaga messze a legbőségesebb, emiatt viszont a karaktere is elmosódóbb. Horst Kloever német kurátor mintha túlságosan is engedékenyen válogatott volna: azt írja ugyan a Fotóhónap 2008 katalógusában, hogy mindegyik alkotó igyekszik a felszín mögé tekinteni, de úgy tűnik, sok esetben ez az igyekezet mégsem jutott el a mélyebb rétegek feltárásáig. Az ábrázolás, a felmutatás nem fed fel minőségi újdonságot, sokszor csak környezetünk jól ismert motívumaira, hangulataira ismerünk rá a vitán felül színvonalas illusztrációkból - igen gyakran a jelenben tovább élő közelmúltra, amelynek megörökítése persze abbahagyhatatlan. Ily módon ez az anyag egyfajta új sorozatként elég jól rímel az MTI ötvenes évekbeli képanyagára, amely talán azért csábítóbb a szemnek, mert egy immár letűnt világot idéz föl és helyez a reflektált szemlélődés idézőjelébe. A mai képeken persze nem nagyon vannak derűs arcok, ez természetes, a tájak, a terek pedig többnyire erősen emberhiányosak. Na, az ötvenes években aztán annál nagyobb szenvedéllyel gyűjtötték a buzgó fényképészek a boldog tekinteteket, amelyek mögül azért árulkodó módon elő-előtűnik a kényszer meg a szegénység. Másrészt viszont a köztéri fotókon megfigyelhető valami hangulati többlet, ami egyszerűen abból adódik, hogy többen jártak az utcán, nagyobb számban keletkeztek korfestő erejű élethelyzetek.
És végül ott van a Magyar Fotóművészek Szövetsége Senior Alkotócsoportjának a kissé aggasztó Örökifjak címet viselő kiállítása. Igazságosan, egy szerző - két munka leosztásban sorakoznak a legkülönbözőbb tematikájú és stílusú, olykor kissé érdektelen képek. De használjuk fel kiindulópontként a tiszteletadás szép gesztusát: én a szabad szétrajzást javaslom a Fotóhónap 2008 többtucatnyi kisebb kiállítására.
Budapest VI., Király u. 26., nyitva november 30-ig
