Kiállítás - Önök kérték - Pixelek

  • Kürti Emese
  • 2009. január 29.

Zene

Lehet, hogy máskor is a népre kellene bízni a dolgot, mert úgy tűnik, nincs minden veszve, és a kvízjátékban szerzett nyomógombos rutint a nézők egész jól alkalmazzák a kortárs képzőművészetre. Igaz, a két kurátor, Petrányi Zsolt és Spengler Katalin nem vállalta teljesen a népítélet kockázatát, és döntő módon beleszólt a válogatásba, így sosem tudjuk meg, hogy nekik vagy a magyar MTV közönségének köszönhetjük-e ezt a számos ponton nagyon érdekes kiállítást. Kürti Emese

Lehet, hogy máskor is a népre kellene bízni a dolgot, mert úgy tűnik, nincs minden veszve, és a kvízjátékban szerzett nyomógombos rutint a nézők egész jól alkalmazzák a kortárs képzőművészetre. Igaz, a két kurátor, Petrányi Zsolt és Spengler Katalin nem vállalta teljesen a népítélet kockázatát, és döntő módon beleszólt a válogatásba, így sosem tudjuk meg, hogy nekik vagy a magyar MTV közönségének köszönhetjük-e ezt a számos ponton nagyon érdekes kiállítást.

Úgy történt, hogy a kurátorok kiválasztottak harminc fiatal képzőművészt (bármennyire is bizonytalan kategória ez), akikkel a magyar MTV ötperces, illusztrált rövidfilmeket készített, amelyekből tavaly hetente levetítettek egyet. A sorozat végén a nézők szavazhattak a legszebb, legokosabb, legfurcsább (és így tovább) művészre, mert a szempontok nyilvánvalóan csak szubjektívek és mérhetetlenek lehettek, és az így kiválasztott tizennyolc művész kiállíthatott az Ernst Múzeumban. A Műcsarnok tehát azt gondolta, hogy ha a kanonizált kultúra rögzült szabályai szerint nem lehet a nézőket, főként a fiatalabb nézőket bevinni a kiállítótérbe, akkor a saját kulturális csatornájuk nyelvén keresztül kell őket megkeresni. Ezzel az ötlettel teljesen szembefordultak az intézményvezetés hierarchizált stratégiáival, azzal az arisztokratikus elvárással, amelyet az összes magyarországi múzeum gyakorol, hogy a nézők megtisztelt zarándoknak érezhessék magukat azért, mert a művészet (távoli) temploma alkalomszerűen befogadja őket. A Műcsarnok most fölszámolta ezt az alárendelt viszonyt, és megszüntette a kivételezettek ismeretlen, tehát félelmetes fogyasztói tárgyát, az ún. magas művészetet, és helyette fölkínálta a kortárs kultúra ismerős nyelvét azoknak a nézőknek is, akik még soha életükben nem tették be a lábukat kiállítótérbe.

Nem tudom, hogy a stratégia sikeressége miatt voltak-e olyan sokan az Ernst Múzeumban a megnyitó utáni napon, vagy azért, mert spontán is átélhető volt a vállalkozás elevensége. A belépőt mindenesetre Fodor János Csoszogója fogadja, a múzeumok és emlékházak fölnagyított kegytárgya, amely valahogy mindig leszakad az ember lábáról, és sosincs belőle az én méretemben. A múzeumi szokások antikizáló példája, gondolom, a struktúrák frissítésének szükségességére emlékeztet, vagy szimplán csak kísérteni akar valami régi világból; mindenképp nagyon jó.

Komlovszky Szvet Tamás legújabb lebegő szobrát mutatja be. Üvegterű fekete dobozban lélegzetre is mozduló fekete gyűrű lebeg az elektromágneses térben, a kapcsolat a néző és a mű között tehát érintés nélkül is megvalósul, a mozgás pedig megsokszorozódik az üvegfelületen. Szvet Tamás minimális anyaghasználatával szemben Borsos Róbert szobrai épp az anyag, a fa és a filc természetességét veszik alapul, a civilizáció használati tárgyait visszaalakítva ironikus, játékos díszítőtárgyakká. A harmadik szobrász, az Angliában élő Orosz Klára elsődleges anyaga a tér, amelyben a tömeg mindig a bejárhatóságot és az átélhetőséget szolgálja. Mindhárman huszadik századi szobrászati tradíciókat újítanak meg a kinetizmustól az environmentig, szabadon hagyva a műfajok közötti átjárás lehetőségét.

A festészetben ugyanez a jelenség figyelhető meg. Szabó Eszternek lassan gyűjteménye lesz budapesti karakterekből, akiket háttér nélkül fest a tenyérnyi hártyapapírra, hosszú sort rakva ki belőlük az Ernst Múzeum üvegtermében. A kis akvarellfigurákat most animációként is kipróbálja, annyi mozgást engedve meg nekik, amennyit az öregkori ideges fejrángás tesz lehetővé, meg a digitális szórakozás a menhelyen.

Sipos Eszter hiperrealista, körbevágott családi vacsorája az elidegenedés üzenetével inkább szociokulturálisan érdekes, szemben a feketével keretezett, kis kör alakú vásznakkal, amelyek rossz, céljuk vesztett mondatoknak, közhelyes tanácsoknak adnak képi értelmet. A képek a szövegekkel együtt alkotnak szabálytalan festményinstallációt.

A rendezés úgy ritmizálja a műfajokat, hogy minden terembe jusson a táblakép zárt, tradicionális felfogásából (Ötvös Zoltán, Sudár Péter, Batykó Róbert), meg a street art murális igényű és popos táblaképi változatából is (Kovács Budha Tamás, Hidvégi Áron, Stark Attila), ami jót tesz a kiállítás dinamikájának. Ebbe a jól tagolt struktúrába ékelődnek bele a konceptualizmus aszketikus, jelszerű példái, Albert Ádám és Kokesch Ádám munkái.

A kiállítótérben újra végig lehet nézni a művészekkel készült rövidfilmeket, amelyek nyilván az MTV tömegkommunikációjának tempójában készültek; időnként ösztönösen lelassítanám a klipszerű pörgést, de ha nem keverjük össze az előkészítő fázist a végeredménynyel, akkor nincsen semmi baj. A rendszert a saját eszközeivel kell legyőzni.

Ernst Múzeum, megtekinthető február 8-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.