Lehet, hogy máskor is a népre kellene bízni a dolgot, mert úgy tűnik, nincs minden veszve, és a kvízjátékban szerzett nyomógombos rutint a nézők egész jól alkalmazzák a kortárs képzőművészetre. Igaz, a két kurátor, Petrányi Zsolt és Spengler Katalin nem vállalta teljesen a népítélet kockázatát, és döntő módon beleszólt a válogatásba, így sosem tudjuk meg, hogy nekik vagy a magyar MTV közönségének köszönhetjük-e ezt a számos ponton nagyon érdekes kiállítást.
Úgy történt, hogy a kurátorok kiválasztottak harminc fiatal képzőművészt (bármennyire is bizonytalan kategória ez), akikkel a magyar MTV ötperces, illusztrált rövidfilmeket készített, amelyekből tavaly hetente levetítettek egyet. A sorozat végén a nézők szavazhattak a legszebb, legokosabb, legfurcsább (és így tovább) művészre, mert a szempontok nyilvánvalóan csak szubjektívek és mérhetetlenek lehettek, és az így kiválasztott tizennyolc művész kiállíthatott az Ernst Múzeumban. A Műcsarnok tehát azt gondolta, hogy ha a kanonizált kultúra rögzült szabályai szerint nem lehet a nézőket, főként a fiatalabb nézőket bevinni a kiállítótérbe, akkor a saját kulturális csatornájuk nyelvén keresztül kell őket megkeresni. Ezzel az ötlettel teljesen szembefordultak az intézményvezetés hierarchizált stratégiáival, azzal az arisztokratikus elvárással, amelyet az összes magyarországi múzeum gyakorol, hogy a nézők megtisztelt zarándoknak érezhessék magukat azért, mert a művészet (távoli) temploma alkalomszerűen befogadja őket. A Műcsarnok most fölszámolta ezt az alárendelt viszonyt, és megszüntette a kivételezettek ismeretlen, tehát félelmetes fogyasztói tárgyát, az ún. magas művészetet, és helyette fölkínálta a kortárs kultúra ismerős nyelvét azoknak a nézőknek is, akik még soha életükben nem tették be a lábukat kiállítótérbe.
Nem tudom, hogy a stratégia sikeressége miatt voltak-e olyan sokan az Ernst Múzeumban a megnyitó utáni napon, vagy azért, mert spontán is átélhető volt a vállalkozás elevensége. A belépőt mindenesetre Fodor János Csoszogója fogadja, a múzeumok és emlékházak fölnagyított kegytárgya, amely valahogy mindig leszakad az ember lábáról, és sosincs belőle az én méretemben. A múzeumi szokások antikizáló példája, gondolom, a struktúrák frissítésének szükségességére emlékeztet, vagy szimplán csak kísérteni akar valami régi világból; mindenképp nagyon jó.
Komlovszky Szvet Tamás legújabb lebegő szobrát mutatja be. Üvegterű fekete dobozban lélegzetre is mozduló fekete gyűrű lebeg az elektromágneses térben, a kapcsolat a néző és a mű között tehát érintés nélkül is megvalósul, a mozgás pedig megsokszorozódik az üvegfelületen. Szvet Tamás minimális anyaghasználatával szemben Borsos Róbert szobrai épp az anyag, a fa és a filc természetességét veszik alapul, a civilizáció használati tárgyait visszaalakítva ironikus, játékos díszítőtárgyakká. A harmadik szobrász, az Angliában élő Orosz Klára elsődleges anyaga a tér, amelyben a tömeg mindig a bejárhatóságot és az átélhetőséget szolgálja. Mindhárman huszadik századi szobrászati tradíciókat újítanak meg a kinetizmustól az environmentig, szabadon hagyva a műfajok közötti átjárás lehetőségét.
A festészetben ugyanez a jelenség figyelhető meg. Szabó Eszternek lassan gyűjteménye lesz budapesti karakterekből, akiket háttér nélkül fest a tenyérnyi hártyapapírra, hosszú sort rakva ki belőlük az Ernst Múzeum üvegtermében. A kis akvarellfigurákat most animációként is kipróbálja, annyi mozgást engedve meg nekik, amennyit az öregkori ideges fejrángás tesz lehetővé, meg a digitális szórakozás a menhelyen.
Sipos Eszter hiperrealista, körbevágott családi vacsorája az elidegenedés üzenetével inkább szociokulturálisan érdekes, szemben a feketével keretezett, kis kör alakú vásznakkal, amelyek rossz, céljuk vesztett mondatoknak, közhelyes tanácsoknak adnak képi értelmet. A képek a szövegekkel együtt alkotnak szabálytalan festményinstallációt.
A rendezés úgy ritmizálja a műfajokat, hogy minden terembe jusson a táblakép zárt, tradicionális felfogásából (Ötvös Zoltán, Sudár Péter, Batykó Róbert), meg a street art murális igényű és popos táblaképi változatából is (Kovács Budha Tamás, Hidvégi Áron, Stark Attila), ami jót tesz a kiállítás dinamikájának. Ebbe a jól tagolt struktúrába ékelődnek bele a konceptualizmus aszketikus, jelszerű példái, Albert Ádám és Kokesch Ádám munkái.
A kiállítótérben újra végig lehet nézni a művészekkel készült rövidfilmeket, amelyek nyilván az MTV tömegkommunikációjának tempójában készültek; időnként ösztönösen lelassítanám a klipszerű pörgést, de ha nem keverjük össze az előkészítő fázist a végeredménynyel, akkor nincsen semmi baj. A rendszert a saját eszközeivel kell legyőzni.
Ernst Múzeum, megtekinthető február 8-ig.
