Interjú

"Kicsit lelassultak a dolgok"

John Wright - Nomeansno

Zene

A legendás dzsessz-punk banda alapító, dobos tagjával év végén, az A38-on beszélgettünk a rájuk aggatott címkékről és a testvérviszályról, de szóba kerültek a kanadai sörgyártás égető kérdései is.


Fotó: Simonyi Balázs

Magyar Narancs: Emlékszel arra, mikor döbbentél rá először, hogy a vezetéknevedet úgy is lehet érteni, hogy "right", azaz "helyes"?

 

John Wright: Arra a pillanatra nem emlékszem, de mindig büszkeséggel töltött el, hogy úgy tudtam bemutatkozni a lányoknak, hogy én vagyok Helyes úr.

MN: És honnét jött a bátyáddal alkotott Mr. Wrong - Mr. Right-páros?

JW: Robbie a szólóanyagaival foglalkozott épp, amikor kipattant a fejéből, hogy Mr. Wrongnak fogja magát nevezni. Nem tudom, mi inspirálhatta erre, de ezután jelent meg rajta a tányérsapka, a papi gallér és az uniformis. A társadalomban lépten-nyomon felbukkanó gonoszságot akarta szimbolizálni ezzel. Amikor az eredeti gitárosunk (Andy Kerr - N. M.) kilépett az együttesből, és ketten maradtunk, én lettem Mr. Right, természetesen fehér öltönyben. Csak hogy meg ne zavarjuk a világmindenség egyensúlyát.

MN: Ha jól látom, Rob éppen itt szundikál mögöttünk. Gyerekkorodban milyen volt vele a viszonyod?

JW: A bátyám nyolc évvel idősebb nálam. Gyakorlatilag nem igazán volt közöttünk interakció, mielőtt felnőttünk. Bizonyos értelemben ma is van közöttünk némi testvérharc, ezért együtt érzek Tommal, a gitárosunkkal, mert néha jobb, ha pár lépéssel hátrébbról szemléli a közöttünk lezajló dolgokat.

MN: Ha ennyi időt töltenék együtt a testvéremmel, nekem biztosan az agyamra menne.

JW: Idővel minden zenekar olyan lesz, mint egy házasság. Ha jól működik, az nagyon klassz tud lenni, de egy idő után az embert elkezdik irritálni a másik bosszantó szokásai, és ezekkel bizony meg kell tanulni együtt élni.

MN: Nem nehéz elviselni azt, hogy a legtöbben elkönyvelték: 1989-ben kiadtátok a legjobb lemezeteket, és ahhoz mérhetőt már soha nem fogtok készíteni?

JW: Én úgy látom, hogy a Wrong óta csak jobbak lettünk, de egy zenekar legnépszerűbb dalai mindig azok szoktak lenni, amelyekről a legtöbbet beszélnek. Ez ellen nem igazán lehet mit tenni. Mostanában már jóval kevesebbet írunk, mint korábban, de ami engem illet, csak azért nem szeretnék megjelentetni egy albumot, mert már régóta nem adtunk ki semmit. Erre készen kell állni. Idősebbek lettünk, családunk is van, az időnket többfelé kell beosztani. A dolgok kicsit lelassultak körülöttünk.

MN: Az utolsó lemezetek, a 2006-os All Roads Lead To Ausfahrt az eddigi legkomolytalanabb.

JW: Bizonyos szempontból tényleg elég bárgyú lett, de akik a Wrongért vannak oda, ezt tartják a második legjobb munkánknak. Ez a legkönnyebben befogadható albumunk, és a Wrong is hasonló volt. A One hosszú és borongós anyag lett, ezért szerettünk volna egy olyan lemezt, amin rövid és jókedvű dalok vannak. Szóval szándékosan van rajta ennyi bohóckodás.

MN: Mikorra várható a következő?

JW: Nemrég megjelentettünk két EP-t, összesen nyolc dallal, ebből néhányat ma este is fogunk játszani. Robbie az utóbbi időben a dalaink elektronikus remixeivel van elfoglalva, teljesen elmerült a dubstepben és a drum & bassben. A kedvenc producereit kutatja föl, és már hetet sikerült meggyőznie, hogy dolgozzanak együtt vele. Erre nagyon büszke. Most négy régebbi dalunk újraproducerelt változatát szeretné kiadni egy újabb EP-n.

MN: Úgy is szoktak hivatkozni rátok, mint a math rock stílus szülőatyjaira. Egyetértesz ezzel?

JW: Én azzal sem vagyok tisztában, hogy pontosan mi az a math rock. Nekem elég egyszerűnek tűnik a zenénk, bár néha nálunk is felbukkan egy-egy eltérő ütemjelzés. A jazzcore címkével már sikerült megbarátkoznom: "nézd csak, a fickó hagyományos fogással tartja a verőket, a színpad elején van a felszerelése, szóval csakis dzsesszt játszhat!" - szokták mondani. De a math rockot eddig még nem sikerült megemésztenem.

MN: Pedig sokan Bartók Bélát is a műfaj szülőatyjai közé sorolják. Azért vele mégis megtisztelő dolog egy csapatba kerülni, nem?

JW: Azt hiszem, így már tényleg nagy elismerés!

MN: Tegyük fel, hogy Kanada egy jégkorszak miatt lakhatatlanná válik. Mik lennének azok a dolgok, amiket magaddal vinnél, ha örökre el kellene költöznöd onnét?

JW: A kanadai humorérzéket, mert anélkül nem tudnék létezni. Minket, kanadaiakat gyakran ér a vád, hogy túlzottan udvariasak, a körülöttünk lévő világra túl figyelmesek vagyunk. Ez a fajta nyitottság talán a legértékesebb jellemvonásunk. Aztán ott van a természet tisztelete. Meg a füstölt lazac.

MN: A jégkorongot nem említetted.

JW: 'ket most nem vinném magammal. Elég sok tehetős ember tűnt fel a színen, akiknek csak az a fontos, hogyan tudnák még jobban megtömni a tárcájukat, és ez a jelenség az utóbbi időben rendkívül bosszant.

MN: A Nomeansno jéghokis-sörözős alteregója, a Hanson Brothers egyik lemezének mellékleteként jelent meg a házi sörfőzésről szóló oktatófilmed. Szerinted milyen a jó sör?

JW: Legyen szűretlen, kétezer liter alatti főzésből, egyenesen a hordóból csapolva. Az ászokolt söröket kedvelem a legjobban, amit viszont jóformán senki nem készít Kanadában, pláne nem rendesen. Szóval, ha valakinek kedve támadna egy ilyen vállalkozást indítani, szívesen látjuk Vancouverben!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.